Úgy gondolom, a mi válságunk talán még mélyebb, mint más országoké. Egész sor olyan tragikus körülmény következménye, amelyek közepette az utóbbi két évtizedben éltünk. Háborúk, bombázások, nemzeti alapú összetűzések, csődbe ment, korábban nagy hírnévnek örvendő vállalatok, munkanélküliség, egyre nagyobb szegénység és nyomor. Ezekre most már nincs ráhatásunk. Most a jövő felé kell fordulnunk, szem előtt tartva a kort, amelyben élünk, és a rendelkezésünkre álló lehetőségeket. Mindenképp megállapítható, hogy Szerbiában két út között kell választanunk: a fejlődés és a további hanyatlás között.
Május 6-án köztársasági, tartományi és helyi választások lesznek, ahol mi, vajdasági polgárok is újra dönthetünk a magunk sorsáról. Több itteni párt kampányában is megfigyelhetők olyan törekvések, amelyek a függetlenedés, a többiektől való elszakadás felé irányulnak. A legnagyobb magyar párt, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) kampányszlogene: „Vajdaságért egy normális Szerbiában.” A VMSZ jó évtizede a hazai magyarság legnagyobb érdekvédelmi pártja a Magyar Nemzeti Tanács mellett, amely kisebbségvédelmi szervezet. A felmérések alapján feltételezhető és persze remélhető egy demokratikus irányultságú hatalmi koalíció létrejötte. Jelenleg minden szinten a Demokrata Párt van hatalmon, mely főleg polgári értékeket képvisel. Számos magyar embert aggaszt a VMSZ ultranacionalista hozzáállása, amely sokak szerint távol áll az egészséges nemzettudattól, és elveiben sajnos egyre jobban hasonlít bizonyos szerb nacionalista pártokhoz (a Szerb Demokrata Párthoz vagy a Szerb Radikális Párthoz – ez utóbbi állt néhány éve a magyarellenes megnyilvánulások mögött).
Megkérdeztem vajdasági katolikus értelmiségieket, hogy hívőként hogyan élik meg ezt az időszakot. Meglepődtem, mennyire nem hisz már senki semmiben és senkiben… Sokan el sem mennek a választásokra, a többség nem tudja, kire szavazzon. A vajdasági magyarság nemzettudata erős, de a közéletben a legtöbben igen passzívak, és a politika színterét az erkölcstelenség, a korrupció és bűnök helyszínének tartják.
Pedig egész Vajdaság a találkozások térsége: nemzetek és etnikumok, kultúrák és nyelvek, egyének és egyéniségek találkoznak, de nagyon sok esetben nem tudnak mit kezdeni egymással. A folytatás csak két irányba haladhat: az örökös harc vagy az ajándékok cseréje felé. Az örökös harc eredményeként megjelenik a gyöngébb kipusztítása, a feszült egymás mellett élés. Az ajándékok cseréje egészen mást eredményezne. Egymás gazdagítását ajánlja fel lehetőségként, ami Vajdaságnak talán az egyetlen fejlődési útiránya. Remélem, még időben felismerjük ezt az utat.
(A szerző Szabadkán él)
