Az egyes médiumok ily módon egyfajta kisegítő szerepet töltöttek be, valami nagyobb, stabilabb rend eszközei, csatornái voltak, ahol az uralmon lévő (és itt nemcsak politikai, de kulturális, intellektuális „felsőbbségre” is gondolhatunk) odafordult a „műveletlen”, „egyszerű” tömeghez, mindezt végtelenül elkötelezetten, belső öntudattal, a „nemes szolgálat” szellemében téve. Talán előttünk is feldereng egy-egy szinte kioktatóan didaktikus adás, tanítóbácsis ismeretterjesztő műsor. A kevesek nagy munkálkodása a „tömeg” javára. Amikor azonban a média új szerepkörbe került (az 1970-es években, a belső társadalmi feszültségek idején a konszenzuskeresés és -megtartás újfajta mediatikus feladatot jelentett), mind többen szóltak immár a szociális, azaz társadalmi kommunikáció jelenségéről. Napjainkban ez a folyamat még előbbre haladt, hiszen átléptünk az interaktivitás és a virtualitás világába, a közösségi csatornák birodalmába, ahol a régi értelemben vett tömegről s így a klasszikus tömegkommunikációról szólni értelmetlenség.
Kommunikáció. Furcsa kifejezés. Hiszen gyökerében – communis és communio: közös és közösség – arról van szó, hogy cselekvésem révén közössé teszek valamit, ami korábban csak az enyém volt. Levelet írok a barátomnak, felhívok telefonon egy munkatársat, leülök egy jó kávé mellé, és diskurálok egy kedves ismerősömmel. Kifejezi mindezt a magyar nyelvben a kommunikáció szó? Úgy hiszem, kevesek számára. Ezért is javasolhatta Kiss Ulrich jezsuita, hogy magyarítsuk e fogalmat így: közösítés. Bár ennek a megfogalmazásnak egy nagy veszélye mindenképpen van: hangalakilag túl közel áll a ködösítéshez (és látva egy-egy médium munkáját, azt kell mondanunk, sajnos nem csak hangalakilag…).
Társadalmi közösítés? Közösségi közösítés? Vagy egyszerűen csak: közösséglétesítés? Mekkora sikerük van a közösségi oldalaknak az interneten, ahol bejelölhetjük az ismerőseinket, ahol az üzenőfalra kiírhatjuk életünk „híreit”, ahol egy-egy rövid üzenetben elmondhatjuk érzéseinket, gondolatainkat! Nem csoda, hogy sikeresek ezek az oldalak, mert az embernek elemi szüksége van erre – hisz csak a másik ember, csak a közösséglétesítés és az élő közösség által tud valóban emberként létezni. Ám az interneten mindez virtuálisan történik. Hol a realitás, a valóság?
„Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk” (1Jn 1,3) – az evangelizáció valódi „kommunikáció”, közösítés, közösséglétesítés. És ez nemcsak eszköz, technika, módszer, hanem a dolog lényege. Nem arról van szó, hogy az evangéliumot csak kommunikáció révén lehet terjeszteni, és ezért kell kommunikálni. Arról van szó, hogy a hit természete önmagában véve ilyen: kommunikatív. „Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében” (Jn 20,31). Az evangelizáció szükségszerűen közösségi kommunikáció. Az egyháznak szükségszerűen ott kell lennie a média világában. Ott van? Ott vagyunk? Egyáltalán: felfogtuk, hogy így kell lennie? Tudjuk, hogy kellene ezt csinálnunk? Kérdések, amelyekről a következő hetek során szeretnénk elgondolkodni.
