A gyermekvállalás a „legdemokratikusabb” dolog: mindenki számára alapjog, amelyet nem lehet korlátozni. Elgondolkodtató, hogy ha a családalapításnál, gyermeknevelésnél sokkal egyszerűbb és főként sokkal kevésbé kockázatos tevékenységeket is nemegyszer tanfolyamok elvégzéséhez kötnek, ez a terület miért annyira elhanyagolt. Sokszor azonban kiszámíthatatlan, hogy kiből válik felelős, okos szülő, s pontosan mi szükséges ehhez. És nagyon szubjektív, családi háttértől függő, ki hogyan akar jó szülő lenni. Hogyan lehet, egyáltalán lehet-e ezt tanítani?
– Nem az a cél, hogy a családi életre nevelés ugyanolyan tantárgy legyen, mint a többi, hiszen jól tudjuk, mennyi mindenre tanítanak bennünket az iskolában, ami az egyik fülünkön bemegy, a másikon ki. És talán nem is mindig baj, hogy így van, mert rengeteg olyasmit is tanulnunk kell, amire azután soha nem lesz szükségünk. Családanya, családapa viszont a fiatalok nagy részéből bizonyosan lesz. Miért természetes, hogy éppen ezzel kapcsolatban nem kapnak elég segítséget, nem jutnak megfelelő ismeretekhez, nem fejleszti az iskola a készségeiket? Korábban, amikor még általánosnak számított, hogy több generáció élt együtt, jobb volt a helyzet. Ma viszont az elszigetelten élő mikrocsalád az általános, így sokan magukra maradnak a gondjaikkal, a gyerekek pedig gyakran nem kapnak jó mintákat. Nem beavatkozni akarunk a családok életébe, hanem segíteni nekik, kapaszkodókat felkínálni számukra. Úgy tapasztaljuk, hogy a fiatalok, a szülők és a pedagógusok is nyitottak a témára. Arra, hogy több szó essen az iskolában a fiataloknak a jövőjükre, a kapcsolataikra és a családra vonatkozó elképzeléseiről.
– Nagy siker, többek közt az ön személyes sikere is, hogy a családi életre nevelés 2013-tól a nemzeti alaptanterv része lesz. Mely pontjai, módszerei miatt bízik leginkább e program hatékonyságában?
– Annak érdekében, hogy 2013-ra valóra válhasson a terv, még rengeteg munka vár ránk: további szakmai anyagokat kell írnunk, fel kell készítenünk a tanárokat a feladatra. A Népesedési Kerekasztalon két munkacsoportban ezen dolgozunk. A családi életre nevelés ugyanis nem önálló tantárgy lesz, hanem különböző tantárgyakba fog beépülni, ezért sokféle tanárnak kell értenie hozzá.
Fontos pontnak érzem a jobb önismerethez és önértékeléshez segítés feladatát, mert sokszor tapasztalom, hogy a fiatalok nincsenek tisztában az értékeikkel, az értékességükkel. Meggyőződésem, hogy az agresszivitásuk, „nagyképűségük” mögött legtöbbször ez a belső bizonytalanság húzódik meg. Megerősítést keresnek, ki akarnak tűnni, „menők” akarnak lenni, és ezt pótszerek révén próbálják elérni – ez magyarázhatja, hogy a káros szenvedélyek elég gyakoriak a körükben. Erősen teljesítményorientált a mai iskola, és ez a „lecsúszók” számára rettentően frusztráló. Fontos lenne minden gyereket, így őket is megerősíteni abban, hogy értékesek, de a nagy osztálylétszámok miatt erre nem mindig adódik lehetőségük a tanároknak.
A szexualitás és a családtervezés ugyan most is a tananyag része – a biológiaórán kellene a témára sort keríteni –, ám mivel általában a nyolcadik osztály második félévében jutnának el odáig az anyagban, gyakran már nem marad rá idő. A tanárok, mint tapasztalom, örülni is szoktak nekünk, amikor családórát tartunk egy-egy iskolában, mert ezt a gondot olyankor levesszük a vállukról. És talán azért is, mert a téma intimitása miatt nem mindenkinek könnyű ilyesmikről fiatalokkal beszélgetnie. Pedig ők kíváncsiak, mert otthon nemigen kerül szóba a dolog. A szülők nemegyszer azzal védekeznek, hogy az interneten úgyis minden információhoz hozzájuthat a gyerek – ám ez a megoldás a legkevésbé sem ideális, mert e téren nem egyszerűen bizonyos ismeretanyag elsajátítása a feladat, hanem beszélgetésre, személyességre van szükség. A fiatalok tele vannak kérdésekkel, és hiteles válaszokra éhesek. Meghatározó lehet, hogy ebben az érzékeny időszakban leül-e velük valaki, aki türelmesen meghallgatja őket.
– Nemrég egy osztályfőnöktől hallottam: a gyerekek hozzáállását, stílusát, véleményeit tapasztalata szerint csaknem teljesen meghatározza, amit otthonról hoznak. A család a „keltetőnk”, egy manapság válságban lévő intézmény. Milyen veszélyek fenyegetik leginkább, és mit lehet tenni ezek ellen? Hogyan változik, merre tart?
– A családok széthullása az értékrend változásának következménye. Szerintem minden fiatal vágya az, hogy tartós párkapcsolatban éljen. A partnerek cserélgetését legtöbbször az magyarázza, hogy az igazit keresik. Vagyis jó célhoz választanak rossz eszközt. Tizennégy évesen szexuális életet kezdenek élni, ezért addigra, amikor – húszas éveik közepén – el kellene köteleződniük, családot kellene alapítaniuk, nemegyszer már kiégnek. Fiatalpárti vagyok, nem hibáztatom őket, hisz sok esetben csak elszenvedői a felnőttek hibáinak. A legrosszabbnak a kioktatást tartom. A családi életre nevelés során sem arra törekszünk, hogy valamit rájuk erőltessünk, hanem hogy együtt gondolkodjunk velük. Ahhoz próbáljuk hozzásegíteni őket, hogy amikor eljön az ideje, jó döntéseket tudjanak hozni.
A kérdéséből azt érzem ki, mintha úgy gondolná: mivel mindent meghatároz a család, az iskolában csak nagyon korlátozott módon lehet a családi életre nevelni. De én úgy gondolom, hogy – mint az 1999-es püspökkari körlevél fogalmazott – a boldogabb családokért mindig eséllyel tehetünk. A család egészen mást jelent egy olyan ember számára, akinek sohasem adatott meg, vagy annak, akié széthullott. De a mély vágy mindannyiunkban megvan a család melege iránt. Gyermekotthonokban, börtönökben is tartunk családórákat, mert hiszünk abban, hogy mindenki számára adott az esély valami jobbra, és mert mindenkit képesnek és méltónak tartunk arra, hogy boldogabb életet élhessen, mint eddig sikerült neki.
Ez a javításra való szándék sok szülőt is jellemez. Jó néhány család légköre éppen azért romlik meg, mert a szülők a családjuk érdekében örökösen hajtanak, rohannak, és keveset vannak otthon. Hiányzik az idő, amelyre ahhoz lenne szükség, hogy meghallgassák, megértsék egymást a családtagok. Ezért minden szülőnek fontos lenne tudatosítania magában: addig álljon a gyermekei mellett, amíg még igényük van rá. Legyen számukra napról napra elérhető, és akarja is őket meghallgatni. Ne csak az ellenőrzésükben lássa a feladatát, hanem arra is törekedjen, hogy bizalmat ébresszen bennük önmaga iránt.
–Gyakran festenek a családról hamis idillt, állítják be úgy, mintha mindent megoldó csodaszer lenne, noha nyilvánvaló, hogy minden gond forrása is a család: a sérüléseké, a hátrányoké, a tévhiteké, az illúzióké. Hogyan lehet rendet vágni e téren? Mi az, amit a családtól reálisan el lehet várni, és mit kell vagy lehet tenni érte intézményesen, hogy megfelelhessen feladatának?
– Például fontos a szülőkkel is foglalkozni. Az utóbbi években e téren is születtek már jó kezdeményezések: szülők iskolái, szülői fórumok indultak – a férjemmel rendszeresen előadunk ilyeneken. A szülői értekezleteken inkább csak a tanulmányi kérdésekről és gyakorlati tennivalókról szokott szó esni, pedig a szülők egy részének többre is igénye lenne. A gyermek tünethordozó, gondjai gyakran a család működészavaraira utalnak. Tanácsos azonban tudatosítani, hogy a „jó család” és a „rossz család” kategória a legtöbb esetben nem tükrözi a realitást, csupán a két szélső értéket jelöli ki. A család nem állókép, hanem folyamat: működő rendszer, amely néha inkább ilyen, néha pedig olyan. Hogy én éppen hol tartok, hogy a mi családunk inkább a jól működő vagy a kevésbé jól működő közé tartozik, azt mindennap alakítom, például azzal, hogyan szóltam ma a férjemhez. Az, hogy eddig jól ment, nem jelent garanciát a továbbiakra nézve. Én például nem tudom, milyen anyós leszek majd, de igyekszem okosan készülni rá. A családot folyamatosan újra kell tanulni, és ez állandó munkát igényel.
– Érdekes kettősség, hogy gyakran mégis úgy gondolunk rá, mint arra az alapra, amely adott számunkra, amely megtart, amelyre magától értetődően támaszkodhatunk, s megkérdőjelezhetetlen bázisa az életünknek. Ám aztán váratlanul kiderülhet, hogy már nem az, aminek hittük, és talán éppen azért, mert mi magunk nem tettünk érte, hanem csak vártunk tőle.
– Ez fázisonként is változhat. Vannak időszakok, amikor én kapok többet, míg máskor rám hárul nagyobb teher. A jó család elhordozza az aktuálisan gyengébb tagok terhét. Fontos, hogy ha úgy érzem, kimondhassam: most nem vagyok képes többre, nézzétek el. A szeretetközösségnek ez a legfőbb tulajdonságai közé tartozik. De az is igaz, hogy a többiek áldozatvállalását nem lehet a legtermészetesebb módon elvárni, hanem ajándéknak kell tekinteni.
– Milyen jellemző szülői gondokkal szembesül?
– Egy szülői fórumon hangsúlyoztuk a férjemmel: fontosnak tartjuk, hogy ne akarjunk tökéletes színben feltűnni a gyermekeink előtt, hogy tudhassanak a hibáinkról, és hogy merjünk tőlük bocsánatot kérni. Mert nem jó, ha hamis kép alakul ki bennük rólunk, és kamaszként, amikor amúgy is kritikussá válnak, egyszer csak óriásit csalódnak az addig tökéletesnek hitt szülőkben. Egyszer korábban mondtam a gyermekeimnek, hogy nyugodtan figyelmeztessenek, ha valamelyikükhöz türelmetlenül, bántóan szólnék. Az első alkalommal, amikor egyikük csakugyan élt is a kritika lehetőségével, mégis meglepődtem, pár másodpercig nem tudtam, hogyan reagáljak. Végül is csak annyit sikerült mondanom: „Köszönöm, hogy szóltál!” A fórumon akadt olyan szülő, aki megdöbbent az önkritikára vonatkozó javaslatunkon. Ő úgy gondolta ugyanis, hogy ha egykori csínytevéseiről vagy baklövéseiről beszámolna a gyermekeinek, annak hatására sérülne a szülői szerepe, a tekintélye. Tudom, nem könnyű döntés, én mégis hiszek benne, hogy érdemes partneri viszonyra törekedni a gyerekekkel, az őszinteséget a tekintély elé helyezni. Hiszen hibás döntéseink is a történetünkhöz tartoznak, akárcsak az, hogyan éltük túl, javítottuk ki őket.
Fotó: Bókay
