Voltak korok, amelyek az egyházi tekintélyt a legfelsőbb fórumként tételezték. Úgy vélték, hogy az egyházi szolgálattevők rendkívüli hatalom birtokosai, amely által szabadon rendelkezhetnek a hívek, de akár még a világi hatalom felett is. Jézus azonban figyelmeztet: „A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna” (Lk 22,25–26). Szent Pál pedig így ír: „Nem mintha uralkodni akarnánk rajtatok hiteteken keresztül, nem, inkább örömötökben szeretnénk közreműködni” (2Kor 1,24).
Napjainkban épp a másik végletre hivatkoznak gyakran: a „krisztusi” szeretet nevében visszautasítjuk a tekintélyt, nem tűrjük el a kötelező erő meglétét sem az egyház tanításában, sem a vezetés szolgálatának gyakorlásában, és Jézusra úgy tekintünk, mint rendszerellenes, tekintélyledöntő „szeretetforradalmárra”. Csakhogy a Megváltó maga alapozta meg az apostolok és utódaik tekintélyét: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki küldött” (Lk 10,16). Pál maga is „tekintélyesnek”, „tekintéllyel bírónak” nevezte a jeruzsálemi főapostolokat (Gal 2,2 és 2,6).
Az e heti evangéliumi szakaszban Jézus nagyon ügyesen kikerüli mindkét végletet. Egyrészt elismeri, hogy a mózesi tanítói tekintély hordozói méltatlanok, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ettől a tanítói tekintély még sérthetetlenül fennáll: „Tegyetek meg és tartsatok meg mindent, amit mondanak nektek, de tetteitekben ne kövessétek őket.” A tanítónak kötelessége hirdetni az isteni szót még akkor is, ha az élete nincsen azzal összhangban. Aki hallgatja, nem mondhatja azt: „én hiteltelennek látom a tanítót”, hanem ettől függetlenül mindenben tartania kell magát a tanításhoz.
Mi ennek az oka? A tanító tekintélye a szóból ered, amelyet hirdet, s amely Istené. A szó tekintélye azonban nem a tanítótól, hanem egyes-egyedül az Istentől függ. Természetesen a tanítónak törekednie kell arra, hogy e szóval összhangban álljon az élete – de az már az ő személyes lelkiismereti felelőssége Isten előtt, hogy a szó által szentté lesz vagy megbotránkoztat. A szót hallgató ember felelőssége abban áll, hogy ne a szó eszközét, csatornáját figyelje, a tanítót (akár szent, akár hiteltelen), hanem egyedül azt, amit számára maga az Isten üzen. Mennyire tudunk ragaszkodni a jó prédikátorhoz, és milyen hajlamosak vagyunk ítélkezni a hiteltelen fölött! Holott mindkét esetben Istent kisebbítjük: az elsőben azért, mert nem őt, hanem alkalmatlan eszközét tiszteljük, a másodikban pedig azért, mert kibúvót teremtünk önmagunk számára, holott Isten szava akkor is a legnagyobb súllyal kötelez, ha méltatlan szájból hallottuk.
