– Hogyan kezdődött? Emlékszik-e, hogy mikor, milyen körülmények között találkozott először az „utcák népével”?
– Nagyon jól emlékszem. Középiskolás voltam még, és csöves rocker, így aztán csaknem rokonaimnak éreztem őket. A Nagykanizsa közelében lévő Rigyácról származom. Tinédzserként sokat kalandoztunk, stoppoltunk, koncertről koncertre jártuk az országot a barátaimmal, nagy Hobo- és Beatrice-rajongók voltunk. Mindig ott aludtunk, ahol az este ért: fák alatt, lépcsőházakba húzódva. Nagyon hasonlóan éltünk, mint a fedél nélküliek, azzal a különbséggel, hogy nekünk volt hová hazamennünk. De köztünk is előfordultak rosszabb esetek, szörnyű történetek: megesett például, hogy valakit végleg kidobtak otthonról. Otthonosan éreztem magamat az „igazi” hajléktalanok között, jó cimboráim voltak, és a találkozásaink már fiatalon érzékennyé tettek a problémáikkal kapcsolatban. Sokat tépelődtünk-töprengtünk is ezekkel kapcsolatban rockerkörben. Miért kell nekik az utcán élni, lehet-e ezt az életmódot szabadon választani, hogyan tartozik hozzá az állandó lakhely a teljes emberi élethez, ilyesmikről. Ezek a szinte még gyerekként szerzett tapasztalatok biztosan bennem dolgoztak később is, amikor munkahelyet kerestem, pályát választottam.
– Hogyan került később a Fedél Nélkülhöz, miért érdekelte ez a munka?
– Egyetem közben állami gondozottakkal is dolgoztam, akik mind „hajléktalanok” voltak, hiszen legkésőbb huszonévesen minden nevelési intézményből távozniuk kellett, legtöbbször a teljes bizonytalanságba. 1994-től hajléktalan embereket segítő szervezeteknél dolgozom, tíz éven át éjjeli menedékhelyeken voltam szociális munkás. De azt végül már kevésnek éreztem. Ott csak kenyeret, vacsorát adhat az ember az ügyfeleknek, és szinte semmi lehetősége nem adódik a további segítésükre. Ám azt már ekkor is észrevettem, hogy milyen jó hatással van rájuk, ha egy kis rajzolásra rá lehet őket venni. És nagyon hamar világossá vált számomra, hogy a legtöbbet akkor tesszük értük, ha egy kicsit jobb kedvre hangoljuk őket egyik napról a másikra, ha mindig megpróbáljuk némi előrelépéshez segíteni őket, legyen az bármilyen minimális is. Emiatt láttam később nagy fantáziát az újságban, amely az ő aktivitásukra, alkotókedvükre épít, és további alkotásra buzdítja őket. 1997-től a Menhely Alapítvány munkatársa vagyok, amely a kezdetektől, 1993-tól a Fedél Nélkül kiadója.
– Miért tartja leginkább fontosnak, hogy ez a lap létezik?
– A hajléktalanság az érintettek többségét tétlenségre kárhoztatja, ami a legrombolóbb állapot. Meggyőződésem, hogy sokan éppen azért maradnak hajléktalanok, mert nincs mit csinálniuk, mert úgy érzik, hogy senkinek sincs szüksége rájuk. A Fedél Nélkül kimozdítja őket a holtpontról, a szerzők és a terjesztők számára egyaránt értelmes tevékenység lehetőségét kínálja. 2004-től, amikor átvettem a lapot, művészeti pályázatot indítottunk, amely azóta is fut. Minden hónapban kilenc díjat osztunk ki három kategóriában. Versekkel, prózával és grafikákkal lehet pályázni. A díjakkal némi pénzjutalom is jár (az első díj öt-, a második három-, a harmadik pedig kétezer forint). De azt hiszem, legalább ennyire fontos a szerzőink számára, hogy a tehetségüket bizonyíthatják, hogy büszkék lehetnek magukra. A havi pályázatokat háromtagú zsűri bírálja el, amelyet két szociális munkás és Fekete András, a Barrus Kiadó vezetője alkot. A kiadónál 2004-ben és 2008-ban Háy János szerkesztésében egy-egy antológia is megjelent – az utóbbi javarészt a pályamunkákból. 2008 óta mindhárom kategóriában kiadjuk az év alkotásainak járó díjat is: egy négy-öt tagú, neves alkotókból álló zsűri dönt róla, és február végén, március elején veszi át a győztes alkotó a budapesti Gödörben. Ezt az alkalmat mindig kiállítással és műsorral kötjük össze.
– A terjesztői hálózat hogyan kapcsolódik a lap tevékenységéhez?
– A logika ugyanaz: aktivitás, munkaszerű tevékenység lehetőségét ajánljuk föl, amely akár szerény megélhetéshez is segítheti a terjesztőinket. Körülbelül háromszáz terjesztőnk van, és harmaduk csinálja „főállásban”, munkaként, napi nyolctíz órában. Van köztük olyan, aki – reggeltől estig az utcán posztolva, törzsvásárlói kör kiépítésével – képes albérletet fizetni és gyermeket nevelni a Fedél Nélkül árusítása révén. Szerencsére ma már Magyarországon is vannak olyan jómódú emberek, akiknek megvan a maguk „örökbe fogadott” hajléktalanja. Ők már ismerősükként üdvözlik a terjesztőinket hétről hétre, sőt számítanak rá, hogy a megszokott helyen lesznek. Az olvasók többsége talán nem is értheti, hogy mekkora lelki erőforrás ez egy hajléktalan ember számára. Rengetegen közülük nagyon magányosak, alig van kapcsolatuk bárkivel is. Ha valaki odafigyel rájuk, rendszeresen megszólítja őket, az már önmagában is gyógyító hatású számukra. Úgy tapasztalom, terjesztőink és szerzőink körében is gyakori, hogy előre tudnak lépni: az, hogy nálunk hasznosnak érzik magukat, hogy velünk folyamatosan munkakapcsolatban vannak, helyreteszi az önértékelésüket, megváltoztatja az attitűdjüket, és hozzásegíti őket, hogy kitörjenek a hajléktalanság fojtogatásából. Óriási érzés ennek elősegítőjeként dolgozni. Parasztgyerek vagyok, elsőtől nyolcadikig ministráltam otthon, még hétköznaponként is. Később pedig, az egyetemen – tibetológiát végeztem – nagy hatással volt rám az északi buddhizmus. A két forrás találkozott az itteni munkámban, amelyet ezért szeretnék minél inkább szolgálatként felfogni.
Fotó: Kissimon István
(Következő számunkban hajléktalan képzőművészek munkáiból mutatunk be válogatást.)
