A napóleoni háborúk idején Nelson admirális hajóhadának egyik tisztje, Troubridge több francia hajót fogott el legénységével. A franciák a vatikáni műkincsek közül sokat vittek Párizsba, de az angol kormány utasítására vissza kellett adniuk a pápának. Ezt a nagyvonalúságot viszonozta VII. Piusz, aki megkérdezte: mivel hálálhatja meg Angliának a nemes gesztust? A válasz: adjon a nem katolikusoknak temetőhelyet az Örök Városban, mivel addig ott nem temetkezhettek. Az egyházfő bólintott, s kérte: keressenek megfelelő terepet. Így esett a választás a Krisztus előtt 12-ben épített Cestius-piramist közvetlenül övező mezőre, az antik világ egyik épségben megmaradt síremlékének környékére. Jelképes a hely és a piramis, melyet a pápa azonnal észrevett: Önöknek nagyszerű ízlése és szeme van… Attól kezdve „népesült be” az Idegenek Temetője. Oda azonban csak éjszaka temethettek, a római nép nem engedte a nappali sírhantolást…
Shelley verse nyomán indultam el először a temetőbe. A Keats sírjára írt sorok zsongtak a fejemben – a napáldozat mindent tompító fényei szétáradtak a városon: Az fekszik itt, kinek nevét a vízre írták. De még a szél el sem söpörte, már megbánva orrvetésű gyilkát, / a halhatatlanná tevő tél, a halál / ráfútt a vízre – s megdermedt az ár, / hogy kristálylapján címerként ragyogjon / Adonais neve! A tüdőbajban – a Piazza di Spagna egyik palazzójának szobájában Petőfi-korban – elhunyt angol poéta 1821-ben az „idegenek” békesség udvarában lelt örök nyugalmat. Egy év múlva a Csüggedt nápolyi stancák írója, Shelley a temetőről megjegyezte: Rómában e helyen még a halál is szép. Idézett versének első sora került Keats sírkövére, az övére barátja, Trelawney, az „öreg lovag” latinul írt két szava: Cor cordium – Szívek szíve.
Járkáltam a teraszos sírkertben, neveket böngésztem, s közben figyeltem, vannak-e még madarak: pettirossók – vörösbegyek, ahogyan régebben Jékely Zoltán látta. Csend volt, időnként csikordult a vaskapu; mintha Saint-Saëns haláltáncának kaszása suhintott volna a régi kövekre. Emlékek táblákon, köveken, az idő pecsétjei; a szépség, az isteni boldogság ígérete, ahogyan Shelley sejtette: A nap, a hold; fák, fiatalok és öregek; a sárga nárciszok a zöld világgal, amelyben élnek; tiszta patakok, amelyek ernyőt építenek maguk fölé a forró évszak ellen; a tisztás az erdő közepén; és a sorsok nagysága is, amelyet a hatalmas halottakhoz képzelünk; minden kedves történet, amelyet hallottunk vagy olvastunk.
Az Idegenek Temetője a legszebb sírkertek közé tartozik a világon. Az angyalarcú poéta – ahogyan Shelleyt nevezték – halála előtt egy évvel ezt írta róla: Az ember szinte beleszeret a halálba, ha arra gondol, hogy ilyen édes helyre temetik. Felesége, Mary megőrizte férje szavait, s bár az említett jó barát a költő szívére gondolt, amikor a sírfeliratot megfogalmazta, Mary e szívet értékes dobozba zárta, és hazavitte Angliába.
Az egyik obeliszken P. A. Munch, a neves norvég történész domborműves arcképe. A közelében lévő sírkövön ez a felirat: Goethe filius patri antevertens obiit anno MDCCCXXX – Goethe fia, aki atyját megelőzve 1830-ban halt meg. Elgondoltam, mekkora súly nehezedett erre a negyven évig élt férfira, akinek apja Goethe volt. Még a keresztneve sem került a kőlapra: August. Ő csak apja fia volt. Híre is csak ennyi. Pezsgőspoharakat „hajtogató” ifjúként emlegették weimari körökben. Római halála titok maradt. Arcképét a dán Thorwaldsen mintázta bronzba, akinek római műhelyében dolgozott a mi Ferenczy Istvánunk, a klasszicista szobrász.
Itt nyugszik Wilhelm von Humboldt is, a Szent-
szék mellett ténykedő porosz miniszter fia, és számos északi költő, író, tudós. Nem hiányoznak oroszok, finnek, sőt amerikaiak sem. Megleltem a 2001-ben elhunyt Gregory Corso, a beatnemzedék költőjének sírját is. Vagy nyolcvan nevet jegyeztem fel csupán az alkotóművészek, történészek, nyelvészek sorából – főleg északi államokból.
Kifelé jövet a mindent „megszelídítő” fény font koszorút. Több vörösbegy röpködött, jó néhány macska a madarakat leste a köveken. Messzi kell menni a múltba: a temető legrégibb részében antik sírok. Latin és keresztyén álmok találkoznak egy XIX. századi bölcs pápa jóvoltából.
Még egyszer megálltam a két angol romantikusnál. Úgy tudom, az első sírlakó Shelley kisfia, William – 1819-ben. Apját halála mély bánatba verte. A „nevét vízre író” poéta mellett igaz barátja, a festő Joseph Severn pihen. Brit konzul volt Rómában…
Protestáns „vendéglátóim” kísérnek a csengős kapuig: itt csöndben lehet meditálni az idegennek. Róma ebben a kertben is igazolja: az emberi lélek nincs kövekbe zárva.
Tóth Sándor
