1942-től Hitler határozott követelésére az orosz fronton kellett bevetni, tekintettel a németek 1941-42-es telén elszenvedett súlyos személyi és anyagi veszteségeire. Történelmünk folyamán katonaságunk még soha nem harcolt ilyen messze a magyar határoktól. A német előrenyomulás 1941-42-es megtorpanása után egyre világosabbnak tűnt, hogy a háború menete megfordult. A könnyített felszereléssel rendelkező magyar katonai egységeket olyan frontszakaszra küldték, ahol egy nehézfegyverekkel és légi támogatással rendelkező haderő is komoly erőpróbára számíthatott. A 2. magyar hadsereg – amelynek parancsnoka Jányi Gusztáv vezérezredes volt – mintegy 210 000 katonáját 1942 áprilisa és júliusa között szállították ki a keleti front déli szakaszára. 1943 januárjában, hatvanöt évvel ezelőtt nem megfelelő fegyverzettel, hiányos téli öltözetben várakoztak a magyar katonák a harc kezdetére. A front eredetileg január 14-én kezdte volna meg a támadást, de az urivi hídfőben elhelyezkedő 40. szovjet hadsereg január 12-i eredményes felderítő akciójának következtében előbbre hozták a kitörés időpontját. A támadás súlypontjában a Vörös Hadsereg élőerőben 3-3,5-szeres, tüzérségben 7-10-szeres, harckocsikban 4-5-szörös fölényben volt. A második világháború küzdelmeiben, 1943. január 12-e és 14-e között törték át az oroszok a gyenge ellenállást tanúsító doni magyar arcvonalat. A 2. magyar hadsereg véres veszteségei – hősi halottak, sebesültek, eltűntek – mintegy 125 000 főre becsülhetőek. A doni frontvonal áttörése után került sor a magyar hadsereg hosszan tartó, megpróbáltatásokkal, veszélyekkel teli visszavonulására. A visszaút – a túlélők elmondása szerint – embertelen volt. A harmincfokos hidegben ezrek fagytak meg, a gyengébb idegzetűek megőrültek. Alig volt mit enni, közben az oroszok is tizedelték a végtelen hosszúságú menetoszlopot. A túlélőknek végül hosszas, erőltetett gyaloglás után sikerült vonatra ülniük és hazatérniük. A Belgorod térségében gyülekező alakulatok hazaszállítása 1943. tavaszán történt meg. Az 1942-43-ban szovjet fogságba esettek túlélési esélyei minimálisak voltak.
Évtizedekig tilos volt a nemzetet ért tragédiáról beszélni. A túlélők azonban emlékeztek, családi körben beszéltek az átélt borzalmakról. A rendszerváltozás környékén aztán beszámolók, visszaemlékezések jelentek meg, az ország több helyén emlékhelyeket állítottak az elesett katonák emlékének. Az egyik ilyen a székesfehérvári egyházmegyéhez tartozó pákozdi emlékkápolna, amely az 1990-es években épült. Itt is őrzi a II. világháború idején, a Don-kanyarban elesettek emlékét az utókor. A kápolnában az évfordulókon a megemlékezés keretében ünnepi szentmisét tartanak. Itt helyezték el az ismeretlen katona sírját is. Januárban emléktűz gyújtásával, ökumenikus imádsággal szoktak emlékezni az urivi áttöréskor elhunyt katonákra. Akik emlékeznek, nem félnek a holnaptól, mert jól ismerik a tegnapot. A tisztánlátást azoknak köszönhetjük, akik megjárták a nagy világégés poklait – és erről meséltek, írtak. Ők segítenek bennünket emlékezni.
Szombathelyen, január 12-én, hétfőn délelőtt 10.30-kor a székesegyházban Konkoly István nyugalmazott megyés püspök mutat be szentmisét a Don melletti harcok hőseiért. A Pákozd közelében található Don-kanyar Emlékkápolnánál január 12-én este 6 órakor kezdődik az emléktűzgyújtás, melynek során a történelmi egyházak helyi vezetői, köztük Spányi Antal székesfehérvári püspök emlékezik a hősi halált halt katonákra.
