Márk írja, hogy éppen kilenc óra volt, amikor megfeszítették az elítélteket. Majd délben kezdődött a sötétség, délután háromkor pedig Krisztus elmondta negyedik szavát: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Lukács történelmi hitelességgel számol be a mintegy hatórányi időszakról: a keresztre feszítéstől a halál beálltáig. Szenvedő, haldokló emberként imádkozott, miközben Isten Fiaként megváltásunkon munkálkodott. Krisztus hét szava a kereszten számtalan művészt ihletett meg, hiszen ezek elhangzása közben teljesedett be megváltásunk. Két évezrede számtalan elemzés, tanulmány, elmélkedés hangzott el e szavakról. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek gondolatainak segítségével szeretnénk elmélyülni a szenvedés, a megváltás, a feltámadás titkában. Lucas Cranach festménye, mely az 1500-as évek elején készült, Krisztust ábrázolja a kereszten, alatta ott áll édesanyja és János apostol.
Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Az ószövetségi szent emberek imádkoztak a bűnösökért. De ekkor az áldozat imádkozott a hóhérért. Ilyen kétségbeejtő helyzetben sem magára gondolt Jézus, kereste a mentő körülményt. Az emberségnek a szívbe írt törvényét kellett volna csak a gonosztevőknek megérezniük, akkor nem tették volna meg ezt a kegyetlenséget. De ők, igazuk bizonyítását látták abban, hogy Jézust keresztre feszíthették. Ha egyszer ő a Messiás, az Isten fia, akkor hogyan lehetséges az, hogy az ő kezükre került, és kivégezhetik? A vigasztaló ima, amely az ellenségért szólt, még inkább szólt értünk, akikért szintén közbenjár. Jézus tanított az ellenség szeretetéről. Most valóra váltotta. Semmit sem tanított, amit maga meg nem tett volna. Példája követőkre talált. Szent István diakónus ugyanazokkal a szavakkal halt meg, és később a keresztény vértanúk is Jézus Krisztusra gondoltak, amikor szenvedtek. Mi hogy állunk az ellenségszeretettel? Meg tudunk- e bocsájtani az ellenünk vétkezőknek? Tudjuk-e felejteni az ellenünk elkövetett sértéseket? Az Isten kegyelmét kell kérnünk, hogy felejteni tudjunk, vagy legalább imádkozni tudjunk az ellenünk vétkezőkért. A kereszt mindig erre emlékeztessen bennünket!
Még ma velem leszel a paradicsomban.
Jézus Krisztus a kereszten is hű maradt önmagához. A pislákoló mécsbelet nem oltotta ki. A megroppant nádat nem törte el, megmutatta, hogy őt, az Istent nem lehet nagylelkűségben felülmúlni. A lator csak emlékezést kért, Jézus válasza pedig ez volt: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” Micsoda gyorsaság, micsoda társaság! Micsoda lakóhely! Azóta, hogy elhangzott Jézus második szava a kereszten, kézzelfoghatóan tudjuk: nincs reménytelen helyzet, így az embernek, míg él, mindig lehet reménye. Azóta tudjuk, hogy a megtéréshez sincs lehetetlen helyzet, legyőzhetetlen akadály vagy véglegesen elrontott élet. A végtelenül szerető Isten nem rendel bennünket előre a kárhozatra. Az egyik lator szidta, a másik könyörgött Jézushoz. Még a szenvedésben is van szabad akarat. Ha valaki a kárhozatra jutna, az csak a megátalkodottságból következhet be. Azóta tudjuk, hogy nincs olyan vétek, melynél ne volna nagyobb Isten irgalma. A kereszten beteljesült Izaiás vigasztalása: „Ha vétketek olyan, mint a bíbor, olyanok lesztek, mint a fehér gyapjú.” A bíbor az ókor legerősebb festéke, túlélte az anyagot. Bűneink tönkreteszik lelkünket, testünket, már-már túlélik földi létünket, mégis van remény: kiolvashatjuk ezt Jézus viselkedéséből. Halálában sem önmagával törődött, hanem a megváltásra szoruló emberrel, akinek Isten országába kell eljutnia. A szenvedés titok, de nem minden szenvedés megváltó szenvedés. A jobb lator megtérését készítette elő a szenvedés. Ezek után védelmére kelt Jézusnak. Ő semmi rosszat sem tett. A tegnapi latorból holnapra szent válhat
Asszony, nézd, ő a te fiad, nézd, ő a te anyád.
Az anyai és a tanítványi szeretet vitte őket a kereszt alá. Ez nemcsak helymegjelölés, hogy a kereszt alatt voltak, hanem a szeretetnek a központja is. A szenvedésben a szeretet teljességére jutott Krisztus kapcsolta össze őket véglegesen. Mária volt a kereszt alatt az egyház. Szűz Mária anyai szeretete nemcsak Jézus felé tárult ki, hanem mindenki felé, aki fiának testvérévé lett a hitben. Szűz Mária az első pünkösdkor ott volt az apostolok között, mintegy anyja az apostoli kollégiumnak, azoknak, akik egy szívvel-lélekkel együtt imádkoztak. Aki Jézusnak tanítványa, az szükségképpen házába fogadja Máriát. Nincs hiteles kereszténység a Szent Szűz tisztelete nélkül. Mária és János apostol álltak a kereszt alatt. Nem rogyadoztak. Ha rájuk tekintek, akkor kérnem kell az állhatatosság és a lelki erősség kegyelmét. Jézus anyja megtanít a kereszt mellett állni, ha a kereszten észreveszem Jézust. Amikor az Üdvöz légy, Máriát imádkozzuk, mindig azt tudatosítsuk, hogy most és halálunk óráján álljon majd a mi halálos ágyunk mellett is Mária, mint egykoron Jézus keresztjénél.
Szomjúhozom!
Kegyetlenül szomjúhozhatott a vérveszteség és az izzadás miatt. Itt a szenvedés lelki dimenziót kapott, hogy az írás egészen beteljesedjék: torkom, mint a cserép, kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt – írta a zsoltáros. És Jézus ezt a zsoltárt imádkozta a kereszten. A katonák anélkül, hogy tudták volna, amikor ecetes bort adtak Jézusnak, beteljesítették az írást: szomjúságomban ecettel itattak. Jézus azért is elutasította a boros ecetet, mert teljes öntudattal akart meghalni, nem öntudatlanul, nyugtatókkal, ahogy ma sok kortársunk meghal a kórházban. Jézusnak a negyvennapos böjtje végén is volt ereje nemet mondani a kövek kenyérré változtatására, most nemet mondott az ecetes borra, amikor odanyújtották neki. Jézus a sátoros ünnepnél tanította: aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék. Akkor ezt a lélekről mondta. Én mire szomjazom? Mire vágyódom? Csak vízre? Vagy sokan csak alkoholra? Vágyom-e, szomjazom-e Isten után? A szentségek után? Amikor Ábrahám kutat ásott és ellenségei, a filiszteusok betömték, jött Izsák, és újra kiásta azt. Minden ember szívében ott rejtőzik az élő vizek forrása, ott rejtőzködik az égi dolgok megértésére való képesség, ott rejtőzködik az Isten képmása. A filiszteusok, vagyis a gonosz szellemek ezeket a kutakat tömték be földdel, de a mi Izsákunk, vagyis Jézus újra kiásta szívünkben a kutakat, élő vizeket fakaszt belőlük. Ássunk olyan mélyre, hogy a mi kútjainkból fakadó víz bőségesen megitassa valamennyiünk nyáját!
Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?
Jelzi, hogy Jézus nemcsak Isten fia volt, hanem valóban ember is, aki mindenben hasonló lett hozzánk. Jézus utolsó nagy kísértése az Istentől való elhagyatottság élménye. Jézus teljes mélységében átélte, amit ember átélhet. Még az istentelenek fájdalmát is. Azok is, akik Istentől elfordulnak, valahol útjukon találkoznak azzal a fiúval, akit az Atya elhagyott. Még egy alkalom a szerető Isten és a lázadó bűnös találkozására, de ez már misztérium, ha ilyen megtörténik az emberi életben. Krisztus ekkor átlépte végső magányunk kapuját, hogy a szenvedés révén elmerüljön elhagyatottságunk mélységében, ott van, ahol bennünket semmi hang el nem érhet. Ezzel győzte le a halált, vagy pontosabban a halál, amely azelőtt azonos volt a pokollal, többé nem azonos azzal. Ezért merte a tridenti zsinat kijelenteni: Isten senkit sem hagy el, hacsak valaki már őt előbb el nem hagyta. Mert Jézus beléphet mindenhová, ahol az ember szenved. A mi legsötétebb pillanatainkban gyújt világosságot, megtanít bennünket arra, hogy bátran tudjunk imádkozni, különösen végső óránkon. Karl Rahner, a nagy hittudós mondta végrendeletszerűen: „Jól tudom, az ember üres kézzel távozik el a földről, a Megfeszítettre néz, és elindul. A többi az Isten titka.”
Beteljesedett.
A haldoklók élménye, hogy az a néhány pillanat, amely még hátravan földi létünkből lehetőséget ad arra, hogy átéljük egész életünket. Film módjára leperegjen előttünk minden, ami velünk történt. Jézus emberi természete is átélhette ezt. Minden beteljesedett. Ő mondta: mindennapi eledelem, hogy az Atya akaratát teljesítsem, és elvégezzem művét. Végső hűséggel, szeretettel bevégezte. Már az utolsó vacsorán is megállapította: a művet, amelynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem. Beteljesedtek az írások: ezért lehet könyvünk az ószövetségi Szentírás. Beteljesedett a szenvedés – kiitta a szenvedés kelyhét. Beteljesedett a bűn – mint ártatlant feszítették keresztre. Beteljesedett irántunk való szeretete – senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért. Beteljesedett a megváltás ténye – úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Beteljesedett az ószövetség – kezdetét vette az új és örök szövetség, jelezte ezt a templom kárpitjának kettéhasadása. Jézus beszélt arról, hogy az őt követőknek a teljességet kell elérnie. Aki a kegyelem állapotában hal meg, legyen akár húszéves, teljes pályát futott be. Milyen az én lelkem állapota? Megkezdett örök élet? Ha nem, kérjem a megtérés kegyelmét, és utána a végső állhatatosságét.
Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.
Lukács evangélista megjegyzi, Jézus ekkor hangosan kiáltott fel. A kiáltás emberi tevékenység. Sírva, kiáltva születünk meg. Később is megkönnyebbülést adhat, ha fájdalmunkat kikiálthatjuk. Mások kiáltása pedig megmenthet minket a veszélyben. Jézus az Atya színe előtt kiáltotta ki fájdalmát és bizalmát. „Kezedbe ajánlom lelkemet!” Az ószövetségi szentírás értelmében szívvel-lélekkel, értelemmel kell szeretni az Istent. Szívvel azt jelenti, hogy személyiségem egész lényével. Elmémmel szeretni annyit jelent, hogy kutatom őt. Lélekkel szeretni pedig azt jelenti, hogy életünket is nekiadjuk. Jézus teljes öntudattal, szabadon, az Atyának adta önmagát. Jézus Isten atyaságát a kereszten sem tagadta meg, megtanított arra, hogyan értette, hogy nem a földi bajoktól ment meg, hanem célba juttat az örök életre. Nekünk is ez a mentségünk, hogy Isten atya számunkra és nem bosszúálló úr. Fia halála után nem büntette meg az emberiséget, hanem a föltámadás és a Szentlélek elküldésével megajándékozta az új népet, az egyházat. Ha majd elérkezik vándorlásom vége és már esteledik, amikor majd körülvesznek a halál árnyai, akkor az én emberi életem végénél mondja majd ki Jézus azokat a szavakat, amiket ő a kereszten kimondott: most már helyettem és velem: Atyám, kezedbe ajánlom az ő lelkét. Ámen.
