1956 hatvanadik évfordulójának „forradalmi napjaiban” bizarr dolog az egykorvolt szovjet dicsőségről készült alkotást nézni, s első pillantásra úgy tűnik, Pavel Parkhomenko rendező erről tulajdonképpen nem is tehet: csupán egy felemelő történetet szeretne elmesélni egy naiv vidéki fiúról, aki elszántságának és okosságának köszönhetően diadalmas tettet hajt végre, s bekerül a történelemkönyvekbe. A gondosan kiválasztott főszereplő (Jaroslav Zhalnin), a kor akkurátus megidézése, a lélegzetelállító díszletek és az émelyítően rózsaszínűre festett magánéleti szál mind-mind egy hollywoodi sémák alapján megírt tündérmese irányába mutatnak, s filmünk nem is viselkedik másképp: a részletesen bemutatott kiképzés viszontagságai során hőssé avatja főszereplőjét, reményt és inspirációt adva a nézőnek.
Csakhamar azonban egyre kényelmetlenebbül fészkelődünk székünkben, s ennek oka éppen az, amit Parkhomenko kihagy a történetből: Gagarin űrrepülés utáni életét. A hetedhét országra szóló győzelmi körutat, majd a mellőzöttséget, a megromlott házasságot, a fokozatosan elhatalmasodó alkoholizmust és a máig rejtélyek övezte, halálos repülőgép-balesetet. Néhány jól elhelyezett kiszólás azért igyekszik árnyalni a képet (többek között egy utalás Istenre, illetve egy álhír megmosolyogtató fogadtatása), ám a játékidő derekán túl már nehezen hisszük el, hogy a technikai felkészületlenség kísérletező merészséggé, az extrém pszichológiai terhelés halálmegvető bátorsággá és az elvtelen megalkuvás dicséretes helytállássá maszkírozható. A film mindezt mégis megpróbálja, s feltűnő, hogy a korabeli szocializmus nyomorúságos mindennapjai helyett a német megszállás szenvedéseiről, a propagandagépezet leleplezése helyett pedig annak ördögi hatékonyságáról látunk megható jeleneteket.
A világtörténelmi jelentőségű hírre, miszerint 1961. április 12-én Gagarin egy száznyolc percnyi űrutazás során sikeresen megkerülte a Földet, lelkes közemberek tízezrei lepik el az utcákat, spontán ácsolt transzparensekkel felszerelkezve, fűzfarímes verseket és olcsó jelszavakat skandálva. Szocreál festményvásznakra kívánkozó, rémisztően ismerős kép ez, amely feltárja a film valódi szándékait is: Gagarin története a hajdani nagyhatalmi státusz nosztalgiájának felmelegítésével valójában a jelenkori hatalom kedvében jár. Vörös csillag nélkül, a szörnyű tragédiákat elhallgatva zeng ódát a szovjet birodalom valamikori nagyságáról, s az üzenet félreérthetetlen: az orosz név megint szép lesz. Hogy milyen áron, arról az újra fellobbanó ukrajnai konfliktus vagy a fokozódó hidegháborús hangulat sajnos kíméletlen pontossággal tudósít.
