Alpár Ignác műépítész, az Iparművészeti Társulat egykori elnöke 1908 márciusában – a társulat Zsolnay-emlékünnepségén – többek között ezt mondotta Zsolnay Vilmosról: „Zsolnay művészi alkotásai voltak azok, amelyek fényt árasztottak hazánkra. Évtizedeken át Zsolnay munkáiból ismerte meg a külföld a magyar díszítési motívumokat, színben és formákban; évtizedeken át alig tudtak másról, mint azokról a híres pécsi gyártmányokról, amelyek innen messze kivitték a magyar ipar dicsőségét.”
A Zsolnay Kulturális Negyed 2010-ben Pécs legnagyobb beruházása volt. A látogatóközpont két év alatt épült fel a pécsi Zsolnay Porcelánmanufaktúra területének nagy részén. Jelentős szerepet kaptak benne a Zsolnay családdal kapcsolatos kiállítások, a család története és a gyár másfél százados műgyűjteménye. A múzeumi rész meseszépen kitatarozott falai között kényelmesen sétálhatunk, rendezett, virágzó parkok övezte területen. Nem hiányozhatnak innen a Zsolnay-gyárban készült kerámiaszobrok, a hatalmas, színes padlóvázák, s az óriási méretű címeres griffek sem, amelyek a Zsolnay család- és gyártörténeti kiállítást bemutató épület bejáratánál láthatók.
A gyár működésének első korszaka Zsolnay Ignác nevéhez fűződik. Édesapja, idősebb Zsolnay Miklós pécsi kereskedő tette meg az első lépést a gyáralapítás felé, a „magyar iparfejlesztés” eszméin felbuzdulva. Elsőszülött fiát, Ignácot a saját vágyainak, terveinek megfelelő foglalkozáshoz akarta juttatni azzal, hogy 1851-ben telket vásárolt számára Piacsek Antaltól az úgynevezett pécs-budai külvárosban. A területen fazekasműhely, téglakemence és agyaggödör is létesült, kőedénygyár felállítása céljából. Miklós megvette a lukafai Spitzer-féle kőedénygyárat is, ahol akkoriban szünetelt a termelés. Így jött létre az első Zsolnay-ipartelep. Zsolnay Ignác 1852-től tizenkét esztendőn át téglák, csövek és különböző használati edények előállításával foglalkozott. Kerámiai ipartelepét az alapítás évétől fogva terrakotta- és kőedénygyárnak nevezték.
Zsolnay Ignácnak nem csupán a gazdaság működtetéséhez volt érzéke. Határozott iparművészeti törekvéseit is igyekezett megvalósítani, ám anyagi siker nem kísérte szép kezdeményezését. Állandóan üldözte a balszerencse, s így tizenkét évi nemes küzdelem után végül is kedveszegetten adta át üzemét öccsének, Vilmosnak, aki már akkor is vagyonosnak számított, és az utolsó esztendőben társa is volt. Ignác elkeseredésében családjával együtt Bukarestben telepedett le, ennél többet azonban nem lehet tudni róla. Arcképét sem ismerjük. Az idők folyamán neve is, munkájának eredménye is feledésbe merült. Fia, Zsolnay Gyula – aki fiatalkorában néhány évet még Zsolnay Vilmos nagyobb gyárüzemében töltött – tehetséges mintázó volt, szobrászként Amerikában keresett boldogulást, amit meg is talált. A Saint Louis-i Képzőművészeti Főiskola tanára, később igazgatója lett, s az Amerikai Egyesült Államok legismertebb szobrászművészei közé tartozott. Ennyit a kezdetekről.
Elérkeztünk tehát a Zsolnay-manufaktúra igazi nagy korszakához, amelyet Zsolnay Vilmos neve fémjelez. 1865-ben, harminchét éves korában vette át az üzemet testvérbátyjától. Szakmai előképzettsége neki sem volt a kerámiaipar területén, de hamar rájött, ha sikeres akar lenni, akkor nemcsak a termékek minőségén kell javítania, hanem képeznie is kell magát. Megfelelő új anyagok után kezdett kutatni, hogy nemesebb, művészibb árut készíthessen. Kereste a legjobb megoldásokat, és folyamatosan tanulta a mesterséget. Elhatározta, hogy a kerámiára összpontosítja teljes munkaerejét és szervezőkészségét: majolikagyáros lesz.
Így indult hát egy igazán sikeres magyar gyár története, amely sok tekintetben hasonlóságot mutat egy másik, szintén sikeres családi vállalkozás, a Kner Izidor alapította gyomai nyomda történetével. Ez utóbbi a könyvkiadás terén ért el kimagasló eredményeket a XIX. század közepétől egészen a XX. század első feléig. A korai kapitalizmus idején nagyszerű kezdeményezések valósultak meg Magyarországon: kis vidéki kócerájokból tehetséges emberek szorgos munkával világra szóló vállalkozásokat hoztak létre.
De lássuk, mit érdemes tudni a már említett eozinmázas edényekről és más kerámiákról, amelyek a századfordulón oly nagy nemzetközi sikert arattak. A páratlan színekben pompázó speciális máz elnevezése a görög eos, hajnal szóból ered. Az új technika Wartha Vince, Zsolnay Vilmos és Petrik Lajos együttes kutatásainak eredményeként jött létre. A régi olasz mesterek feledésbe merült lüsztertechnikáját (fémesen csillogó kerámia vagy üveg) elevenítették fel és fejlesztették tökélyre. Elsőnek a rubinvörös tárgyak pompás sorozata készült el a zománcokba foglalt fémoxidok hathatós elvonásával. A piros és sárgás színek után következtek a türkiz mázon alkalmazott, ércfényű zöld és aranyszínű változatok, savval maratással és fénytelenítéssel.
A gyár igazi nagy korszaka a szecesszió idejére esett. Zsolnaynak nagyszerű alkotókat sikerült megnyernie a gyárába tervezőnek. Egyikük, talán a legsikeresebb, Apáti Abt Sándor szobrász, iparművészeti tervező és keramikus volt. 1868-tól mintegy tíz éven át működött a gyárban. Eredetileg a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Stróbl Alajos tanítványa volt, akinek azonban nem nyerte meg a tetszését Apátinak egy szarvast ábrázoló, nagyobb szabású szobra. Ez a kissé stilizált mű ugyanis Apátit már a szecesszió előhírnökeként mutatta meg. Emiatt elkedvetlenedve – és megélhetést keresve – szerződött a Zsolnay-gyárhoz. A szomszédos gyári munkásházban lakott, hiányzó bútorait a falra festette. Létrán járt fel az udvarból a gyárba, s a munka befejeztével azon ereszkedett le ismét a családjához. Mindezt egy tervezőművész kollégájától tudjuk: Nikelszky Gézától. Ő 1899-ben helyezkedett el a gyárban mint iparművészeti tervező. Ötvenkét és fél éven át dolgozott Zsolnay Vilmosnál.
Az üzem alkalmazásában állt egy másik jelentős alkotó, a pozsonyi születésű (1876) Mack Lajos szobrászművész is. A bécsi akadémiát végezte el, ez érezhető is finom naturalizmusán. A nagyplasztikai feladatokat is sikeresen oldotta meg. Tizenhét évi gyári működés után bevonult katonának, s az orosz fogságból visszatérve szülővárosában élt és dolgozott tovább.
E névsorból is láthatjuk, hogy a Zsolnay-gyár jelentős művészeket foglalkoztatott és vonzott Pécsre. Érdemes volt itt dolgozni, szabadon szárnyalhatott a fantázia, a tervezőművészek egyedi darabokat is készítettek, és megrendelés alapján akár egyetlen példányban is legyártottak egyes tárgyakat. Ez a gyakorlat ma is működik. Ha például valakinek megtetszik egy régi szép darab a századforduló idejéből, akkor elkészítik, hasonlatosan az eredetihez.
Ám korántsem csak használati és dísztárgyak előállításával foglalkoztak a gyárban. A szecesszió idején bedolgozták magukat az építészetbe is. Zsolnay Vilmos legfőbb megrendelője, régi barátja Lechner Ödön volt, aki a magyaros stílus legnagyszerűbb építészeként írta be magát a magyar művészet történetébe.
Zsolnay Vilmos a XX. század hajnalán meghalt, de emléke nem merült feledésbe. Az angol művészet akkori kitűnősége, Walter Crane festő- és iparművész, író magyarországi látogatása során Pécsett töltött néhány napot, megkoszorúzta Zsolnay Vilmos sírját, s emlékül egy vázát is festett a gyár műtermében. Zsolnay Miklós, Vilmos fia pedig szobrot és mauzóleumot állított édesapja emlékezetére. A Polgári Kaszinó Zsolnay-serlegünnepélyeket rendezett. Ilyen alkalmakkor a szónok a magasba emelte a serleget, és ivott belőle. Ekként ünnepelte a polgári társadalom az iparos-gyárost, s ezzel a munka és a művészet megbecsülését írta zászlajára. Az iparosok méltán tekintették követendő példának Zsolnay Vilmost, aki lankadatlan munkájának köszönhetően megérdemelten sikeres életpályát futott be.
