Sétáló zenék

Zenék – sétáló hangok, melyek valóban meseképeket álmodnak elénk. Nyugalmat szikrázó sziklák ölében vagy fiatal nyírfák mellett. Mozdulatlanok a fényhullámzásban, mégis csupa játék levél- és ágrezzenetük.

Mondják: az álom hamis utcákat fest, mindegyik csalárdság. Hosszú évek múltán az ember egy kicsit felülről néz már mindent, s ami korábban fontos volt, „csipcsup” igazzá válik. Ősz kezdi pénzelni az erdőt, kertet, ahol egyszer az életünk kezdődött. „Ásványok” hevernek szerte az úton. Kövek, melyek ásvány-ereket örököltek mogorva hegy-bensőkből, ahol mindig forró a katlan.


Kürt hangja tör át a csenden. Kezdődik a vadászat. Schumann kürtje vagy Richard Straussé? Nekik nincs „fröcsögő vér-áldozatuk”. Amit itt hallok, a hatása kiszámíthatatlan…
Aztán elhallgat az erdő. Ismét gömbzárt a csend. Zizzenő levélarcokon pír és sápadtság. Vége a teremtés idejének. Ami folytatódik, már más dimenzió. Haydn erre gondolt. Szent valamennyi hangja. Mint a lipcsei karnagyé. Hány éves volt Haydn, amikor a Teremtést írta? Túl járt a hatvanon. Ami ábrázolás az oratóriumában, az átváltozás angyal-pillanata. Együtt zenél az égi és a földi. A fák, az állatok hallják igazán. A romlatlanok. Hallgasd csak Haydn kert-boldogságát, az első emberpár énekét!

Megnyílik az erdő, tisztás következik. A teremtés hajnala itt vert fénysátrat. Minden élőnek, élettelennek végtelen a jelentése. Nincs légsodrás, a szurdokban lassul a nyugtalan patak. Arrébb a forrás észrevétlenül lüktet. Az évszak a föld Isten-hozzád illatával telik meg. Búcsúzik a nyár. Ami felejthetetlen a szívben: emlék, mely önmagát jelenti.

Zárt teraszunkra betévedt egy tücsök. Orchidea vagy pálma tövénél vert tanyát. Kicsomagolta a hegedűjét. Húzza, húzza – magányosan, egyre kromatikusabb a dallama. Azt gondolom, az erdei sétányon szegődött mellém. Megsértődött zenész társaira? A télen is húzta egy – a konyhában. A fűtőtestnél zönögött. (A föld költészete sosem ér véget.) Nincs lelkem kiutasítani: prímás koma, ha éjszaka is húzod, elkerül az álom… Marenzio, az olasz pap több mint négyszáz esztendeje kórusba fogta a tücsök improvizációját, reneszánsz hangulattal. Akkor modern volt; az egész ritmusát kereste, a tücsökhöz az erdő, a rét, az élet-hullámzását. Később Claudio Monteverdi is emlékezett rá…

Marenzio nekem az ifjúság. És a francia Janequin. Egy kisváros kertes szobájában, amikor nyár eleji éjszakákon kinyitottam az ajtót, csalogány, kis driád százféle változatban ismételte dallamát – titokzatos rend: szertartás szerint. Ahogy a francia a kórusművében, A madarak énekében.

Marenzio tücske hányszor megszólalt kórus-hangversenyünkön! Több szólamban vigaszként is ifjúi csalódásokért.

Ha majd nehéz szavú harsona hív az örök halmok, erdők felől, és megállnak a források, a tücsök egyetlen szólamával lépek a Teremtő elé.