Párhuzamos magyar sagák

– 2009-ben forgattuk – idézi fel a Végváriak kálváriáját a rendező-operatőr. – Két éve egy mozis premiervetítésre is sor került, majd kisebb filmklubokban mutattuk be, de a nagyközönség most láthatja először. 2010 őszén úgy nézett ki, hogy az Uránia Nemzeti Filmszínház bemutatja-forgalmazza, a támogatást azonban már nem tudta megadni hozzá az időközben átalakult, majd megszüntetett Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA). A Duna Tv is érdeklődött, megvette volna a filmet, de ez is meghiúsult; vezetőváltás történt a tévénél, illetve a médiumok összevonásával akkoriban hozták létre az MTVA-t (a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alapot).


Neveztük a 2010-es filmszemlére; a zsűri nem válogatta be, mint utóbb kiderült, többek között azért, mert végig sem nézték. Tavaly viszont azzal a mondvacsinált indokkal utasították el, hogy egyszer már neveztük. Nemzetközi fesztiváloztatására sem került sor, ugyanis annyira speciális, magyar a téma, hogy a külföldiek számára, különösen Nyugaton, szinte értelmezhetetlen. Tavaly november- decemberben jutott el oda a Duna Tv, hogy újra vásárolni tudott filmeket, ennek köszönhetően tűzik most műsorra.

A rendszerváltozás után vállalkozóvá lett korábbi jó barátok céljainak megítélése, önmegvalósításuk és értékrendjeik mérlegelése a néző feladata.
De hogyan talált rá e sajátos, minden ízében magyar „sagára” Petrik András? – Néhány éve ismertem már a váristállót vezető Capáriékat – meséli –, aztán rajtuk keresztül került képbe Papp Imre sümegi várkapitány és családja. Megkerestem Angelusz Ivánt és Reich Pétert, a Katapult Film producereit, akiknek tetszett az ötletem. Ilyen módon, a vállalkozók szempontjából szerintem még senki nem foglalkozott az elmúlt bő húsz év hazai viszonyaival; ráadásul a két szembenálló család privát története is érdekes volt. Az akkor még létező MMKA-nál 2009-ben pályáztunk, nyertünk, és még az évben leforgattuk a filmet. Mégis, a leginkább mi fogta meg a rendezőt Capári Róbert és Papp Imre hol finomabb, hol élesebb küzdelmében, illetve a gyerekek, a leendő örökösök jövőjében? – Leginkább talán az, hogy bepillantást nyerhetünk a kapitalizmus lélektanába. A film arról szól, hogyan lesz valakiből nagytőkés, helyi közéleti személyiség; hogyan kezdődik a „dinasztiaépítés”. Milyen az, amikor nincs megállás, mert egyre fontosabbá válik az anyagi javak hajszolása, és mind erősebbé a birtoklási vágy. Az együtt induló családok „üzleti szemlélete” pedig épp e lelki határmezsgyén válik ketté – talán véglegesen…

Petrik András dokumentumfilmje persze közel sem fekete-fehér történet. Hangolása patikamérleg-finomságú. Nagyon is ismerős, valós és érthető (de legalábbis megérthető) az erős apák öntudata, (rész)igazsága, küzdelme, kétsége; a gyerekek letargiája és optimizmusa… És kívülről nézve – mondjuk a honszerető turista szemével – a Végváriak nem utolsósorban a szoros értelemben vett építkezésről, a hagyományőrzésről is szól. Sümegről. Arról a festői váras kisvárosról, melyet a ferences kegyhely kisugárzása mellett éppen az egymást gyűrő, egymást féltékenyen, mégis tisztelettel figyelő örök küzdők töltöttek-töltenek meg igazi élettel.