Alig egy órája vagyunk itt, de sietve útnak indulok. Szeretném mihamarabb felkeresni helyi partnerünk vízügyi fejlesztésekkel foglalkozó munkatársait, hogy egyeztessünk az előttünk álló fontos napok eseményeiről. A kenyai kollégák szívélyesen fogadnak, és rövid időn belül az összes hirtelen felmerülő kérdést sikerül tisztázni. Már kötetlenül beszélgetünk a munkánkról, amelynek keretében az első itteni magyar fejlesztő programot valósíthatjuk meg, a fekete kontinens legismertebb nyomortelepén, Kiberában. A nyugati stílusban berendezett fülledt iroda tárgyalójában nyolcan-kilencen lehetünk. Egyik kérdést követi a másik, hiszen közös cél, hogy minden jól alakuljon. Közvetlenül mellettem a kenyai szervezet egyik új kollégája ül – elismert vízügyi szakember. Akaratlanul is látom számítógépe monitorját. A beszélgetés közben sietve beírja az internet mindentudó keresőjébe a nyomortelep kifejezést, mely a találat szerint a „legalacsonyabb szocioökonómiai státusszal rendelkező lakosság élettereit” jelenti. Minden bizonnyal a gyors keresés nem szolgált kielégítő válasszal a szegénynegyedek természetrajzát illetően, így az újabb találat már pontosabb hívószavakra – „Kibera nyomortelepe” – érkezik. Az internetes enciklopédia oldalait szemlélve a kolléga arckifejezése hirtelen megváltozik. Kissé ijedten fordul felém, majd cinkos tekintettel konstatáljuk, hogy hamarosan a világ egyik legszörnyűbb helyén fogunk dolgozni.
De miért döntött úgy a szeretetszolgálat néhány éve, hogy részt vállal a kelet-afrikai humanitárius fejlesztő munkában? Még általánosabban úgy is feltehetnénk a kérdést: miért kell, hogy érdekeljen minket Afrika? Mindenekelőtt ezt kellett magunknak is megválaszolnunk. Sokan gondolják úgy, hogy a harmadik világ, így Afrika nekünk, magyaroknak messze van. Kis országunknak, amelynek így is sok a fájdalma, nem e távoli világgal, hanem saját megoldatlan problémáival kellene foglalkoznia. A felvetés természetesen érthető. Egy nemzet minőségét azonban az is jelzi, mennyire szolidáris a szenvedőkkel, a betegekkel, a legkisebbekkel és legelesettebbekkel, vagyis a társadalom által gyakran elfelejtettekkel. A válasz Afrika sorsát illetően – kellő szociális érzékenységgel – a helyes arány és viszonyítás megtalálásában rejlik. Segítő tetteinknek helyes arányban kell állniuk a közvetlenül minket érintő problémákkal, éppen ezért a Magyar Máltai Szeretetszolgálat figyelmének homlokterében Magyarország és a Kárpát-medence szociális nehézségei állnak. Azonban hivatását csak akkor töltheti be jól, ha a helyes viszonyítást is megtalálja a minket és a világ más népeit érintő sürgető problémák között. Márpedig látni kell, hogy Afrika szarvának nyomorgó milliói a mi kríziseinknél sokkal súlyosabbakat élnek át.
Századunkban az emberiség előtt álló legnagyobb feladat, vélik a szakemberek, az éhínség és a nyomor leküzdése, de legalábbis a mérséklése. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Földünkön az emberiség hetven százaléka szegénységben él, és mintegy egymilliárd ember éhezik. Kétségtelen, hogy ebből a szempontból Afrikának e sebzett része a világ egyik különösen terhelt szeglete. Emberiségünk bölcsőjének ezt a térségét sem kímélték az elmúlt száz év történelmének gyarmati és politikai feszültségei. Hovatovább mára Kelet-Afrika a nyomor és a nélkülözés szimbóluma lett. A gyakran pusztán üzleti szemléletű, nemegyszer önös érdekű közeledés az önazonosságukat kereső és a gyarmati sorból függetlenné vált vagy újonnan alakult államokat, például Kongót, Etiópiát, Szomáliát, Eritreát, Ugandát vagy Kenyát a zavar és éhezés szinonimájává tette. Sajnos közel sem alaptalan ez a kép. A nyomor ezer arca megtalálható Afrika e sarkában. A vallásuk miatt üldözött vagy mártírhalált halt keresztények, a politikai menekültek, az éhező-szomjazó tömegek, az AIDS-ben vagy más fertőző betegségekben szenvedők Kelet-Afrika elfeledett milliói. Szomorú példája mindennek Kibera.
A kenyai főváros belterületén található szegénynegyed Földünk egyik leghírhedtebb nyomortelepe. Az afrikai szegénység metaforájává lett városrészt ma már nyugati turisták látogatják, fegyveres kísérettel. Egy jól sikerült szafari után „érdekes színfolt” a roppant nélkülözésben élők élettere, ugyanis új lehetőség a kalandra éhes világutazók számára a nyomorturizmus. A kiberaiak hétköznapjait talán mindenkinek látnia kellene, de szerencsére nem sokan élnek ezzel az abszurd lehetőséggel.
A gazdag üzletemberek fényűző rezidenciáinak szomszédságában lévő nyomortelep helyén korábban trópusi erdő húzódott. A fáktól megfosztott térséget a második világháború után a kenyai kormány núbiai veteránoknak adományozta katonai szolgálataikért. Később önkényes területfoglalók is érkeztek ide. Jóllehet csak Nairobi közel kétszáz különböző nyomortelepén mintegy hárommillióan élnek szélsőségesen rossz, méltatlan körülmények között, a kenyai kormány alig vesz tudomást róluk; higiéniai alapszolgáltatások nincsenek, sem vezetékes ivóvíz, áram vagy csatornarendszer. A kiberai lakosság száma ismeretlen; a helyi közigazgatásnak még közelítő adatai sincsenek. Az itt működő segítő szakemberek becslése szerint ötszázezer–egymillió lakója lehet a telepnek, bár ma már inkább az utóbbi adat tűnik reálisnak.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársait a városrész súlyos vízügyi helyzete szólította Kiberába. Fájó ellentmondás, hogy míg a főváros térsége jó vízellátottságú, addig a Nairobi nyomortelepein élők közművek hiányában nélkülözni kényszerülnek az élet alapvető elemét. Az egykori jelentéktelen sátortáborokból mára városméretűvé növekedett gettókban ugyanis hivatalosan nincs vízhálózat. Egymillió ember azonban komoly piacot jelent. A helyi illegális csoportok hamar belátták az ebben rejlő üzleti lehetőséget. Kartellekbe tömörülve nagyüzemi módon kezdték lopni a vizet, hogy újraértékesíthessék a Kiberába telepített több ezer literes tartályokból, magasan a piaci ár felett. A városi vízművek rendszerére kapcsolódott, házilag készített, néhány ujjnyi vastag műanyag csövek Kibera-szerte futnak a föld felett, egyes helyeken húszas-harmincas kötegekben. Mivel napról napra százak taposnak rajtuk, a tartályokba érkező víz már erősen fertőzött. Döbbenetes tény, hogy Kiberában az ötéves kor alatti gyerekek egynegyede a rossz vízminőség okozta fertőzésben hal meg.
Az épített csatornarendszer teljes hiánya tovább növeli a felülfertőzés kockázatát. A bűzölgő, egyenetlen sikátorokban szabályozatlanul folyik az állati és emberi ürülék, nemegyszer a földön játszó gyerekek között. Az átlagosan öt négyzetméteres, favázas, agyaggal tapasztott kunyhókban hat-hét fős családok élnek, e hajlékok némelyikét évente elmossa a monszuneső. Nem csekély albérleti díjat fizetnek az itt lakók a rejtélyes tulajdonosok havonta megjelenő, botokkal fölszerelt embereinek. Kiberában a közbiztonság is rettenetes, mindennaposak az összetűzések.
A telep a helyi fegyvercsempészek egyik központja, meséli Daniel, a kenyai katonaság egyik szolgálatteljesítője, amíg kocsinkkal négyes konvojban Kibera legnagyobb templomához tartunk. Kíváncsian hallgatom történetét, hogyan menekült meg a helyi kartellekkel vívott múlt heti tűzharcból, közben méretes orosz gépfegyvere az oldalamhoz simul. Elbeszélése alatt arca egy pillanatra megmerevedik, ugyanis a szomszéd utcában egy fegyveres alak tűnik fel, nyomatékot adva ezzel őrzőm friss emlékének.
Kenyai tartózkodásunk egyik fontos eseménye közeleg: a szentmise Kiberában. Nagyböjt első vasárnapja van, így számunkra még emelkedettebb e nap. A Guadalupei Szűz Mária Missziós Társaság kezdeményezéséből emelt modern épületben a közel ezerfős gyülekezet helyi dalokat énekelve készül lélekben a misére, miközben Imre atya a főcelebránssal a felmerülő sajátosságokról egyeztet. A római rítus szerinti, de szuahéli nyelvű szentmise mindkét fél számára különleges élmény. A nyomortelepről összegyűlt hívek fegyelmezettsége és áhítata zavarba ejtő. Hangos a helyiség a kenyai népénekektől, vibrál a levegő. A jelenlévők teljes odaadottságából rendkívüli közelségű istenélmény sugárzik. Vasárnaponként megtelik a templom, a várva várt alkalomra mindenki a legszebb ruhájában érkezik. De nemcsak a külsőjüket öltöztetik díszbe itt az emberek. A kétórás mise a legfontosabb esemény a helyiek számára. Igazi ünnep, amelyből egész hétre erőt merítenek; a törzsi táncokkal és dalokkal színesített liturgia valóban forrás és csúcs a telep lakói számára. De ez a mise nekünk is sokat ad. Életre szóló élmény megtapasztalnunk a nyomorgó emberek elkötelezettségét, amely erőforrásaink megkettőzésére ösztönöz, hogy hitünket mind méltóbban éljük.
Munkánk eredményeképpen átadásra kész a Kiberában épített vízügyi helyiség, amelyet a szaknyelv szanitációs központnak nevez. Az épületben alapvető higiénés szolgáltatásokat vehetnek igénybe az itt élők: zuhanyzó, vécé és legfőképpen legális, tiszta ivóvíz segíti őket méltóbb körülményekhez. A vízvételi lehetőség mellett egy körülbelül tízezer literes esővízgyűjtő tartállyal is kiegészült a vizeskioszk; drága érték itt a jó víz, van, amihez a „szürke víz” is megfelelő. A közel ötven négyzetméteres kőépület egy teljes kiberai falu, azaz körülbelül százezer ember szükségleteit fogja szolgálni.
Számunkra is élmény ez a nap, hiszen most láthatjuk először teljes valójában fejlesztésünk eredményét. A helyi lakosok meleg szívvel fogadnak bennünket. Kölcsönös az öröm, hiszen többekkel személyesen is ismerjük már egymást. Az átadóünnepségen, amelyet Juhász Sándor kenyai nagykövet is megtisztelt jelenlétével, mi is kapunk ajándékot: miután Kozma Imre ünnepélyesen is megnyitotta az épület kapuit, palackozott üdítőkkel kedveskednek nekünk az itt élők. Jólesne egy üveggel a tikkasztó melegben, de nincs szívem meginni a helyiek számára oly értékes folyadékot. Az új központ remélhetőleg betölti szerepét, és hozzájárulunk ahhoz, hogy kevésbé legyen elérhetetlen kincs a víz.
Az eseményre a szülők gyermekeikkel érkeztek, hiszen alapérték itt a nagycsalád. Kibera egyetlen iskolájából sokan kimenőt kaptak a nagy alkalomra; nem mindennapi esemény a mai a közösség életében. Önmagában sem könnyű az ittlét, de a gyerekekkel való találkozás különösen szívbemarkoló élmény. A több száz kicsit látni – akik közül sokan árvák, mások szüleik révén AIDS-esek, vagy egyéb fertőző betegségben szenvednek – megterhelő lelki élmény. Miért kell szenvedniük e gyerekeknek? Belegondolni is rettenetes civilizációnk árulásába, amely Afrika szegényeit ide juttatta. Sorsuk hétköznapi ésszel felfoghatatlan, szinte az őrület határát súrolja. Krisztus nélkül egyszerűen értelmezhetetlen. Fájó a szembesülés ezekkel a sorsokkal, melyek fölött annyian ítéletet mondanak. Az egyetlen lehetőség, hogy képesek legyünk meglátni az itt élőkben a megváltó Krisztus arcát. E nélkül életük felesleges, haláluk pedig értelmetlen pusztulás. Így válhat valamiképpen elgondolhatóvá az elfelejtettek sorsa, akik Krisztus kegyelméből Afrika örökké ragyogó csillagai.
Fotó: Győri-Dani Lajos, S. D.
