Született Magyarországon, a magyar Himnusz születése napján, január 22-én. Hetvenöt évvel ezelőtt, 1943-ban, a második világháború ötödik évében. A hírmondó, a dalnok: Cseh Tamás.
A hetvenes évek legelején „véletlenül” találkozott egy fiatal rajztanár és egy fiatal író a pesti éjszakában. Így kezdődött. „Üres edény volt a dal, amibe bármikor bármit bele lehetett önteni.” (Bereményi Géza) A következő évtizedekben sok száz üres edényt töltögettek ketten: a rajztanár dallamaihoz az író szövegeket írt. Sok száz tudósítás született így a hetvenes-nyolcvanas évek magyar valóságáról. Alulnézetből persze. A lelkek és a szívek felől. És a rajztanár (aki nyaranta a Bakony erdeinek mélyén indiánként élt) egyre többször, egyre több helyen énekelte ezeket a tudósításokat. Így vált hírmondóvá, krónikássá.
„… valaki most itt áll előtted, és énekel az életünkről. Élő közlés a mostról. Az életünkről énekeltünk mindig, mégpedig köznyelven a hétköznapokról.” (Cseh Tamás) Minden dal egy gondolat. És „a gondolathoz nem kell se díszes ruha, se ördöngös hangszer”. Így mondta az énekes. És végig hűséges maradt. „Állok és árulom magam.” „Az ember mintegy átadja, kiszolgáltatja önmagát, vegyétek, itt van.” „Én nem magamat akarom mutogatni a színpadon. De a jelenlét lényeges: egy ember áll ott, jelen van, rajtakapható. (…) Egy magatartásról beszélek… a létem hozzátartozik a dalokhoz.” Énekelt, csak énekelt, szemben a csenddel. Védtelenül. A fényes pillanatokat kereste, az ünnepet, amikor az ember érzi, hogy része valami tökéletes egésznek.
A modern színház nagy dilemmája, a jelen idejűség és a jelenlét kérdése, melyről sokak mellett költőnk, Pilinszky János is oly sokat gondolkodott (írásai tanúsítják), itt nem volt kérdés: Cseh Tamás jelen volt. Talán ez volt az ő legnagyobb titka, az a nagyon intenzív jelenlét a színpadon a gitárral, az a mód, ahogyan a dalokat énekelte. Olykor félig lehunyt szemmel, félmosollyal, egész személyiségével, összpontosítással, átéléssel, mintha minden azon múlna, ahogy ott, akkor átadja a dalt. Felvételek őrzik.
A dalokban – melyeket hallgatva nevetünk, sírunk és örülünk, máskor bánkódunk, bánjuk is, aztán meg csodálkozunk és rácsodálkozunk – ott villan történelmünk és a mindennapjaink számos pillanata. Az ócska cipőt az első dal óta vastagon lepi a sár, lábunk alatt ropog a kavics. Hullámzik a szép Balaton. Fjodor Mihajlovics, vagyis Dosztojevszkij, ugye, az ördöggel társalog, gróf Széchenyi István pisztolyát porozza, József Attila pedig a vonat ablakában áll – minden vonatnak minden ablakában, ő, a mindenhol tanítható. És tükrünk szétszórt szilánkjait Shakespeare úr ragasztja, foltozza. Antoine és Désiré, mindkettő énekel, és a kabátjuk lobog. Nagyapánkat a Don-kanyarról faggatjuk, öcsénk hajóra száll, és robog a krakkói vonat. Rejtőzködő gyerekkorunk előjön a résből, és újra játszhatunk majd, kerek kék sapkánkat, azt az égboltsapkát hordjuk holtunkig… Itt megállok, ez végtelen élményjegyzék lehetne. Folytassa, írja újra mindenki a maga szíve szerint.
Cseh Tamás készített Ady-lemezt is (Novák Jánossal), énekelt kuruc énekeket (Cserhalmi Györggyel), katonadalokat (sokakkal). És az utolsó, a gyönyörű szép karácsonyi lemez: a Fel nagy örömre!
– ezt az utolsó karácsonyról, 2008-ból hagyta itt ajándékba.
Egy film (emlékműsor vagy emlékkoncert?) végén, nem sokkal a halála után lehetett, a tévében arról beszélt, hogy az élet csoda. A gondolatot, a szavakat hordoztam magamban. Ha madárkoncertet hallok, mindig eszembe jut, ahogy mondta: lám, ez a „madárpresszó” itt a fejünk fölött… bárcsak mindenki hallhatná! Igen, így mondta: madárpresszó. A filmet nem, de az „Élet csoda…” gondolatot aztán évekkel később megtaláltam a Beszélgetőkönyv végén.
„Csoda. Azt hiszem, minden távozó idős ember tudja ezt. Akármilyen nehéz élete volt is valakinek, ha belül nem csordul túl a méreg és a gonoszság, akkor tudnia kell, az élet maga a csoda. (…) Káprázat. Igen, káprázat. Nem tudhatom persze, hogy akit a balsors egész életében üldöz, az így köszön-e el, de én kalapot emelek az élet előtt. (…) Káprázat az élet, öregem. Sok rossz történik, de a világnak mindig lesz egy-két olyan szeglete, ahová el lehet menekülni, látod, mi is itt vagyunk a patak partján a rengetegben (…). Az az igazi titok, hogy mi lesz mindezzel? Mi lesz ezzel a bolond bolygóval, rajta ezekkel a fákkal, állatokkal, emberekkel, mi lesz a természettel, amit mindig is annyira szerettem…”
És zárásként álljon itt a folytatás is: „Érdemes közel lenni a földhöz, nem elfelejteni, hogy te is része vagy annak. Ha lehajolsz, esetleg megszúr egy tövis, ha átmégy a patakon, vizes, iszapos leszel. Nem baj, élsz. (…) Szeretek benne élni. Része lenni. Nem az Indián a lényeg. Nem a gyöngyös ruha és a mokaszin a cél. Az csak az ösvény, amin idetaláltunk, ide, földközelbe. Hanyatt fekszünk a fűben, szemünket reménykedve az égre emeljük, és úgy maradunk.” Befejezem. Mindez és minden más ott van a dalokban, a lemezeken, a Beszélgetőkönyvben, az indiánregényben, a mesékben.
Cseh Tamás, a dalnok, a festő, az álmodozó, a bakonyi indián született Magyarországon, 1943. január 22-én, és meghalt Magyarországon, 2009. augusztus 7-én.
