Fotó: Lambert Attila
1956 valamiként köztünk él. Fel van adva a lecke, hogyan lehetne az emlékét okosan ápolni. A Mindszenty-emléknap erről gondolkodtatta el résztvevőit.
Amikor délelőtt megérkezünk Felsőpeténybe, és meglátjuk a kicsiny, sátortetős, torony nélküli, funkciójára szinte semmivel sem utaló templomépületet, úgy érezzük: 1956 és Mindszenty József egykori szenvedései nagyon-nagyon távol kerültek tőlünk hatvan év alatt. Nem csupán maga az épület és a misén részt vevők szerény száma ébreszti bennünk ezt a gondolatot, hanem az egész nap tervezett, túlságosan hivatalos programja is, amely ebben a pici községben – a főpap 1956. október 30-ai szabadulásának helyszínén – indul. Az egykori hercegprímásra ugyanis általában úgy gondolunk, mint akit nagy-nagy hívő tömegek vettek körül, és jelenlétéhez szinte mindig hozzátartoztak a hagyományos egyházi formák, külsőségek, amelyek egy ország buzgóságát voltak hivatottak kifejezni. Ehhez képest ez a csendes község mintha egyenesen az egykori fogság, az elrejtettség szimbóluma lenne. Nyolcéves raboskodásának utolsó évét töltötte itt, szigorú titoktartás mellett; még Felsőpetény lakói sem tudhattak arról, ki az Almásy-kastély „vendége”.
Talán mi is, ma is hasonlóan vagyunk ezzel: a múlt, legyen az bármennyire hősi is, alig-alig hat már ránk.
Beer Miklós váci megyés püspök prédikációjában annak lehetőségeként beszél a hatvanadik évfordulóról, hogy átelmélkedjük történelmünk fájó, mégis reményt adó évtizedeit, és meglássuk, mi volt a sok szenvedés értelme. Az aradi vértanú Pöltenberg Ernőt idézi, aki tábornoktársaira és magára utalva azt mondta a kivégzésük előtt: „Szép deputáció (küldöttség) megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni.” Ők győztek, mondja aztán a püspök a megtiport, elüldözött, kivégzett ’56-os hősökre utalva. Példájukból kiindulva tekintsük ma mi is e földön járó szent küldöttségnek magunkat, akik a magyarok ügyét Isten elé akarjuk vinni, kéri a jelenlevőktől.
A kastélynál, ahol először koszorúznak a nap folyamán, megcsap bennünket a történelem levegője. Az ódon, használaton kívüli épület ugyanis valószínűleg nem sokat változott az elmúlt évtizedekben, ezért jól el tudjuk képzelni, milyen lehetett az az egykori szabadulás: hogy mit jelenthetett Mindszenty számára sok év után újra füvet érezni a lába alatt, és átélni: újra főpapként léphet a világ elé.
Az emléknap akkor telik meg igazán élettel, amikor átautózunk Rétságra, ahol a művelődési központban meglátjuk a terülj-terülj asztalok körül serénykedő asszonyokat, és szembesülünk közvetlenségükkel, kedvességükkel. Megtudjuk, hogy az összes étel, sütemény az ő művük: a rétságiaké, akik már napok óta sütöttek-főztek otthon, hogy méltón fogadhassák az ország minden tájáról, de még külföldről is érkező vendégeket. A szervezést és a felszolgálást a helyi nyugdíjasklub vállalta, és ez nagyszerű ötlet volt, mert így a kínálás mellé kedves szót és kis történeteket is kap az érkező, s ettől úgy érezheti: az egykori forradalom nem csupán könyvekbe zárt régi emlékekből áll, hanem a nemzedékek sora révén élő hagyomány is, amely nagymamáról-nagypapáról unokára száll.
Rétság és laktanyája – amely ma már üresen áll, csak egy épületében működik egészségközpont – azért lett ’56-os emlékhelyszín, mert a Felsőpetényben kiszabadított bíboros itt töltötte az első szabad éjszakáját. Másnap aztán katonai konvojban, diadalmenetben Budapestre vitték. A laktanya kertjében tartják a nap második koszorúzását, aztán itt másznak fel hat-nyolc éves gyerekek a mementóul állított harckocsira. Szerencsére ők azt hiszik róla, hogy egy nagy játékszer, amely kizárólag az ő szórakoztatásukra került ide.
A harmadik koszorúzás fél háromkor, egy másik rétsági helyszínen kezdődik. Ezen az eseményen vannak a legtöbben – legalább háromszázan –, és erre, a Mindszenty–Pallavicini-emlékmű avatására-megáldára külföldi követségek képviselői is eljönnek: jelen van az olasz nagykövet és kulturális attasé, valamint az amerikai követség misszióvezető-helyettese. Simicskó István honvédelmi miniszter képviseletében pedig Kun Szabó István vezérőrnagy, helyettes államtitkár érkezik, és együtt leplezi le az emlékművet Beer Miklóssal. De ezek csak az esemény hivatalos jelentőségét bizonyító körülmények. Ami a megemlékezés szívét illeti, az az 1957-ben kivégzett Pallavicini Antal lányának, unokájának és dédunokájának jelenléte, akik személyükben mindmáig átélhetővé teszik a hiányt, amelyet egy apa, egy férj elvesztése jelentett egykor.
A történelmi tragédia részletei a beszédek nyomán tárulnak fel. Az emlékmű a bíboros kiszabadítását ábrázolja, találkozását az őrnaggyal, akit érte, a védelmére küldtek. Később az őrnagynak az életébe került ez a tette. Így az emlékmű által megörökített pillanat mindkettőjük életében sorsdöntőnek bizonyult. De ezt akkor még egyikük sem tudhatta. Ez az, amit Beer Miklós az emlékmű megáldása előtti beszédében hangsúlyoz: hogy soha nem tudhatjuk, mit hoz az élet, még a következő pillanatot sem ismerhetjük előre. Mégis helyt kell állnunk, sőt másoknak is bátorítást, reményt kell adnunk.
Jó lenne, ha mindazt, ami ma is átélhető az egykori eseményekből, élményszerűen tudnánk átadni. Ha 1956 egyre kevésbé kizárólag az öregek, köztük az egykori szabadságharcosok és családjaik számára lenne igazán fontos. Rétságon ennek vannak már apró jelei. Két kislány például a műsor vége felé szívbemarkolóan, évszázados búval elénekli az Elindultam szép hazámbúl kezdetű népdalt – mindazok emlékére, akiknek egykor el kellett menekülniük Magyarországról. Biztosan nem érthetik még, mit jelentett ez a hatvan éve útra kelőknek, de annak emléke, hogy egy közösségüket mélyen érintő ünnepi eseményen már gyermekként is szerepet kaptak, talán nagymamakorukig kitart majd.
