Ahogyan az intézmény rektora, Csanádi Judit fogalmazott: „Az egyetemi közösség ezentúl lehetőséget kap arra, hogy találkozzon, együtt alkosson, beszélgessen, kávézzon, és mindenfélét kitaláljon. Nyitás ez a város felé is, hogy aki kívül van, az bejöjjön, mi pedig kimenjünk a városba.” Ennek a közel százötven éves épületnek sosem volt elég nagy aulája; annak idején ez valahogy kimaradt a tervekből. A lépcsősor, amely a felső emeletekre, a festő és a grafikus műtermekhez visz, elég nagy helyet foglal el. Csak a körülötte megmaradó térrészben lehetett kialakítani valamiféle közösségi helyiséget, agorát. Itt látható Michelangelo Dávid-szobormásolatának feje (annak idején két példány készült belőle, a másik a Kisképzőben van). A hallgatók ezért nevezték el ezt a térrészt Dávid térnek. Most székeket helyeztek el itt, és egy kiállítóparavánt is felállítottak. Itt lehet majd társalogni, kisebb tárlatokat rendezni, beszélgetni, terveket szövögetni, és talán időnként kívülről is betérnek majd ide olyan látogatók, akik érdeklődnek a fiatal művésznövendékek munkái, a kortárs művészet iránt. Nem kétséges, hogy olykor ki kell lépni a műtermek magányából, hiszen a művészet kommunikáció, az alkotó nem lehet meg befogadó nélkül, senki sem akar pusztán az „asztalfióknak” dolgozni. Mindenképpen szükséges a közönség, a potenciális vevő, a megrendelő, egy pályakezdő művészpalánta meg pláne nem lehet meg nélkülük.
Eddig a Régi Műcsarnok folyosóján át lehetett bejutni a főépületbe, mostantól újra két bejáraton keresztül lesz megközelíthető az egyetem. A Barcsay Terem szerepe is felértékelődik a jövőben, hiszen itt rendezik meg azokat a kiállításokat, amelyek az egyetem múltjával és jelenével kapcsolatosak.
A kapunyitás után még két fontos esemény várta az érdeklődőket: az egyik az 1956-os forradalomban elesett négy művésznövendék és négy katona emléktáblájának megkoszorúzása, a másik pedig a Forradalom előtt 1945–56 című kiállítás megnyitása volt. Mint már korábbi lapszámunkban írtunk róla, hogy az 1956-os szabadságharc napjaiban a fővárosba betörő szovjet tankokat megpróbálták feltartóztatni az iskola diákjai és több sorkatona is. A túlerővel szemben azonban nem sok esélyük maradt, és a főiskola pincéjébe menekült forradalmárokat az orosz katonák egytől egyik agyonlőtték. Emléktáblájuknál fehér virágokat helyeztek el, az ártatlanság szimbólumaként, a földön pedig mécsesek apró fényei világítottak, emlékeztetve a szabadságharc áldozataira.
A forradalom előtti éveket megidéző tárlat egyik termében az emlékezés képei és szobrai kaptak helyet. Igazi szembenézés ez. A Képzőművészeti Egyetem megvalósította azt, amit kevés intézmény mondhat el magáról. Feltérképezte, kikutatta, hogy mi is történt az életében azokban a nehéz időkben, 1945 és 1956 között. Révész Emese művészettörténész jelentős szerepet vállalt a kutatómunkában és a kiállítás anyagának összeállításában. Az első terem tehát többségében a forradalom alatt szerepet vállalt és hősi halált halt főiskolások műveiből válogat. Komondi Sándor 1955-ben készített önarcképeiből nézhetünk meg jó néhányat, Bódis Antaltól, Csűrös Zoltántól pedig grafikákat, műtermi stúdiumokat láthatunk a falakon. Komondi önarcképei a huszonöt évesen elhunyt fiatalember makacs önelemzésének nagy formátumú festői bizonyságai.
Szőnyi István rézkarcai megrendítő erővel ábrázolják a levert szabadságharc áldozatait. Grafikái óriási méretben, felnagyítva is láthatók a falakon. Ugyanebben a teremben kaptak helyet Kocsis Imre, Lakner László és Hajnal Gabriella alkotásai.
A kiállítás másik része a bizakodás éveiről, az 1945 utáni időszakról ad képet. Az 1945 és 1949 között kiépült állampárti rendszer fokozatosan megerősödött és megszilárdult, ezt a korszakot zárta le az 1956-os forradalom.
A fordulat éve után, 1950-től a főiskolán – szovjet mintára – megkezdődött a XIX. századi akadémizmus egyfajta újraélesztése. Ezt a naturalista, realista stílust nevezték el az ötvenes években szocreálnak. Az 1949-ben jóváhagyott új Szervezeti és Oktatási Szabályzat megfogalmazása szerint az intézmény célja „olyan művészeket képezni, akik alkalmasak arra, hogy a művészet eszközeivel a szocialista társadalom építését szolgálják. E művészek hivatása, hogy a szocialista realizmus követelményeinek megfelelően alakítsák ki az új magyar képzőművészetet, amely formájában nemzeti, tartalmában szocialista, minden műfajban híven tükrözi a valóságot, és a Magyar Népköztársaság szocialista építőmunkájának optimizmusát sugározza.” Ehhez az idézethez, azt hiszem, nem szükséges kommentár. Nyilvánvaló, hogy innentől kezdve megszűnt az alkotói szabadság, amely nélkül nem szárnyalhat a fantázia, nem fejlődhet a technika. „A hallgatók reggelente a Kommunista Párt központi lapja, a Szabad Nép vezércikkeinek elemzésével kezdték a napot, tanáraik kíséretében gyárlátogatásokon vettek részt, és hogy közelebb kerüljenek a munkássághoz, a nyári művésztelepek új helyszínei az ipari központok (Sztálinváros, Tatabánya) lettek” – írja Révész Emese a kiállítás magyarázó szövegei között.
1950-re teljesen kicserélődött a tanári kar, Szőnyi István és Kisfaludi Strobl Zsigmond kivételével senki sem maradt az előző rendszer oktatói közül. Azonban az újonnan felálló tanári gárda sem volt éppen rossz. Az egykori Gresham-kör művészeit hívták tanítani az új korszak vezető politikusai. Így aztán az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy másik, de ugyancsak kiváló tanári kar került a főiskolára. Tagjai közül csupán néhányan hódoltak be teljesen a kötelező szocreálnak. Csak néhány nevet említünk: Bortnyik Sándor lett a főigazgató, aki a centralizált, konzervatív művészetoktatás jegyében a tanárok és a diákok személyes mozgásterét egyaránt a minimálisra csökkentette. Bortnyik az új rendszer kiszolgálójának bizonyult. Az ő vezetése idején került a főiskolára tanárnak Domanovszky Endre, Pór Bertalan, Ék Sándor és Hincz Gyula. A grafika oktatásával Koffán Károlyt bízták meg. Elbocsátották állásából Ferenczy Bénit, Elekfy Jenőt, Boldizsár Istvánt, nyugdíjazták Varga Nándor Lajost, és sorolhatnánk a további neveket. Nézzünk bele egy kicsit az akkori idők hétköznapjaiba: „Ellenséges megnyilvánulást egy esetben tapasztaltunk. Név szerint K. I., első éves hallgató részéről, aki azt a kijelentést tette, hogy nem érdemes tanulni, úgyis háború lesz. Ezt kellő időben a Párt észrevette és megvizsgálta és megállapította azt, hogy nem az iskola belső területéről, hanem kívülről hozta magával a rémhírt a hallgató. Tovább figyeljük és ellenőrizzük ennek a hallgatónak a tevékenységét és magatartását.” (Bortnyik Sándor: Jelentés az év végi vizsgák lebonyolításáról, 1951)
A most megnyílt nagyszabású tárlat sokoldalúan mutatja be, milyen volt az élet a tárgyalt korszakban a Képzőművészeti Főiskolán. Láthatunk grafikákat, ceruzarajzokat, tanulmányokat, nagyméretű, eddig ki nem állított olajfestményeket, a korabeli nyilvános diplomavédések idejéből származó képeket. A megnyitón jelen volt a nyolcvannyolc éves Hajnal Gabriella is, aki a főiskola növendékeként élte meg ezt a korszakot; több festménye is szerepel a kiállításon. Eljött Gyémánt László is, aki szintén az iskola hallgatója volt ekkoriban. Ott voltak a leszármazottak is, például Martsa Piroska, M. Szűcs Ilona és Martsa István lánya, akik szintén ebben az időben tanultak a Képzőművészeti Főiskolán.
Ha egy időre a háttérbe szorult is az avantgárd és a modernizmus, azért búvópatakként jelen volt az ötvenes években is. A főiskola könyvtárában a növendékek Picasso, Braque, Chagall albumait lapozgatva tájékozódhattak a XX. századi európai művészeti mozgalmakról. A természetelvű látásmód egyetlen alternatíváját ebben az időben Barcsay Jenő képviselte. Személyében 1945-ben olyan tanár került az intézménybe, aki közvetlen kapcsolatot jelentett a szentendrei művészet konstruktív-szürrealista örökségével. Támogatásával már 1947 nyarán Szentendrén dolgozhattak a hallgatók. A kisváros kortárs művészeti közege alternatíváját jelentette a hivatalos oktatás megfáradt plein air festészetének. Barcsay Jenő az ötvenes években készített művészeti anatómiakönyvével világhírnevet szerzett, festészetének konstruktivista irányultságával pedig ébren tartotta a fiatalokban a modern művészeti irányzatok iránti érdeklődést.
(A kiállítás december 4-ig tekinthető meg a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében.)
