Az Ipoly víztükre ugyan nem látható, de a part menti füzesek jól követhető kanyargós sávja mutatja, hol húzódik az országhatár, amely jó támpontként szolgál a két oldalán sorakozó többi kis falu felismeréséhez. Persze, számunkra nem térkép e táj, s a templomtornyok sem pusztán a földrajzi tájékozódást segítő objektumok. Pláne, ha ezek a templomok olyan történelmi, egyházművészeti s nem utolsósorban mély teológiai tartalmú emlékműveket, illetve emlékhelyeket mondhatnak sajátjuknak, mint az ipolyszalkai. A még ma is mintegy kilencven százalékban magyarok lakta Ipolyszalka temploma egy hosszan elnyúló, meglehetősen széles, közparkot, játszóteret és templomkertet is magában foglaló, gondozott tér közepén áll. Maga a templom viszonylag új keletű, hiszen 1600 körül építették, ugyanakkor több szakember is úgy tartja, hogy a Szent Péter és Pál nevét viselő elődje valahol az öregtemetőben állt. Ebből sikerült megmenteni egy kisebb részt, talán a régi főbejárat egy díszes kőszegélyét, amelyet szegletkőként be is építettek a templom sekrestye felőli sarkába, a következő felirat kíséretében: „En ex primaea sacristiae fundamento lapis angularis, De saeculo XIII. superstes: Temporum turbidorum effosus monitor solus ac testis!” (Azaz: Íme, egy, az első sekrestye alapjából megmaradt XIII. századi szegletkő: zavaros időknek egyedüli kiásott emlékeztetője és tanúja!) Tehát a zsoltáros oly sokszor idézett tanításának szellemében (118, 22) elődeink nem hagyták elveszni azt, így aki arra jár, felidéződnek benne Pál apostol máig érvényes vigasztaló szavai: „Már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem az Isten országának polgárai és családjának tagjai.” Hiszen „apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Jézus Krisztus.” (Ef 2,19-20). A falu másik tanulságos – bár teológiailag nem teljesen helytálló nevet viselő – szakrális emlékműve az úgynevezett Szentháromság-szobor, ez ugyanis valójában Mária megkoronázását ábrázolja. 1851-ben állíttatta az esztergomi érsekség itteni birtokának intézője, Zeifer Ferenc nejével, Varga Annával együtt. A magas dór oszlopfőn középen Mária, jobbján a feltámadt Krisztus, balján az Atyaisten. Az utóbbi bal kezében a földet, jobb kezében a koronát tarja Mária felett. A korona felett a Szentlelket ábrázoló galamb látható. Tudjuk, hogy az a szép gondolat, hogy Máriát királynői méltóságának beteljesedéseként Fia, illetve a Szentháromság koronázza meg, a XII. századtól lett Európában művészi ábrázolás tárgya. Mindez később, a gótika utolsó szakaszában több faragott oltáron úgy jelenik meg, hogy a Szentháromság koronázza Máriát, aki az Úristen és Krisztus között térdel, fölötte a Szentlelket szimbolizáló galamb. A szalkai szoborváltozat esetében Mária nem térdel, hanem mint a mennybe felvett, megdicsőült királynő az Atya és a Fiú között méltóságteljesen áll, azaz a szobor tulajdonképpen Mária mennybevételének és megkoronázásának együttes ábrázolása. Ez a teológiai megközelítés nem ritka az európai egyházművészetben, hogy csak Enguerrand Charontonnak Villeneuve-les-Avignon városi múzeumában őrzött (eredetileg az ottani karthauzi kolostortemplom oltárát díszítő), 1454-ben készített képét, vagy Dürer 1510-ből származó egyik fametszetét említsük. Igen, Európa szellemi-vallási vérkeringése még az olyan térségeket sem kerülte el, mint a mai szemmel – bizonyára nem ok nélkül – mostohának, legalábbis kevésbé frekventált régiónak tartott Ipoly völgye, hiszen itt is egyértelműen nyomon követhető a Kárpát-medencei kereszténység ezeréves megszentelő tevékenységének minden mozzanata.
