Sokunk riasztó felismerése, hogy egyre szatirizálódik a valóság: ékes bizonyíték erre, hogy a nyugati világ (szorosabban: Amerika) közéletére kisebb-nagyobb (most éppen nagyobb) ügybuzgalommal reflektáló Hollywoodban mind több abszurdba hajló komédia készül politikai témákban. A humor különféle fajtáit merészen keverő vígjátékairól híres Adam McKay író, rendező egy ideje úgy érzi, súlyos világpolitikai kérdésekről is van mondanivalója: a 2008-as gazdasági válságról szóló, négy évvel ezelőtt készült A nagy dobásban jól találta el a vicces-ironikus és a drámai pillanatok arányát. Legújabb filmje, az Alelnök nagyszabású portrékísérlet egy karizma nélküli, szürke bürokratáról, aki karrierje csúcsán nyolc éven át hatalmában tartotta az Amerikai Egyesült Államok elnökét.
Ha utánanézünk az interneten Dick Cheney életrajzának, nem sok érdekességre találunk: problémás család, tivornyázó fiatalkor, majd lassú léptek az államigazgatás végtelen lépcsőházában. Egy mentor (Donald Rumsfeld), némi türelem, sok-sok lojális bólogatás, és Cheney munkája termőre fordul: Richard Nixon, majd Gerald Ford elnök mellett tevékenykedhet, ezután jó érzékkel lép át egy olajtársaság élére. A szerencse azonban a 90-es és a 2000-es években mosolyog rá igazán: előbb védelmi miniszter lesz a George Bush-adminisztrációban, majd visszavonulása után az ifjabb Bush kapacitálja, hogy legyen az alelnöke. Elvállalja, s tevékenységével – főként 2001. szeptember 11. traumája után – jelentősen kitágítja az alelnöki jogköröket. A rossz nyelvek szerint valójában mindvégig ő kormányzott a bohém, nem túl eszes elnök helyett – már ameddig a szíve bírta.
McKay a bő kétórás filmjének elején nem sokat hezitál, egyből bedobja nézőjét a mély vízbe: feliratok peregnek a vásznon, beszélni kezd a narrátor, miközben egy autót látunk imbolyogni az éjszakában. Vezetője (Christian Bale) nem sokkal később alapos fejmosást kap a feleségétől (Amy Adams), aki közli a másnapos férfival, hogy vagy megjavul, vagy elhagyja őt. Az ultimátum hat, és a motyogós, teszetosza Dick hamarosan egy saját (igaz, kicsi és ablaktalan) irodában találja magát. Amikor rákérdez a főnökénél, tulajdonképpen mi az az eszmény, amiért éjt nappallá téve együtt dolgoznak, az harsány kacagással válaszol. Hit? Elkötelezettség? Ugyan már, politikusok vagyunk – pontosabban: politikacsinálók. Hősünk hamar megtanulja ugyanis, hogy nem való a tévéstúdiókba, s nem tud mosolyogva parádézni választóinak (egyetlen igazi kampányát is a felesége fejezi be helyette), a színfalak mögött csendesen növekvő hatalma azonban valódi nagypályássá teszi a washingtoni elit köreiben.
Az Alelnök tehát egy bizarr fölemelkedéstörténet, melynek stációit – mivel az amerikai politika máig egyik legrejtélyesebb alakjáról van szó – kissé vázlatosan követhetjük nyomon. A hézagokat pedig jobbára sziporkázó gegek, humoros beszólások és vitriolos kikacsintások töltik ki, igazolva rendezőnk fékezhetetlen vígjátéki észjárását. Különösen mulattató a játékidő derekán hirtelen legördülő stáblista, a hitvesi ágyban Shakespeare-t idéző házaspár, a luxusétteremben elhangzó szürreális menü vagy a narrátor személyének fölfedése (mind remek fricska az egy kaptafára készülő életrajzi moziknak), amelyek a rengeteg előre- és visszautalással, a cikázó tempójú híradóbevágással azt próbálják érzékeltetni, hogy itt bizony komplex személyiségmegfejtés zajlik. Ha tetszik, élveboncolás szívtájékon. Különösen árulkodó az egész filmen végighúzódó horgászmetafora: hősünk egy türelmes horgász megfontoltságával választja ki, csalja tőrbe és ejti foglyul áldozatát. A szimbolika sajnos annyira egyértelmű, hogy még Christian Bale árnyalt alakításáról is elvonja a figyelmünket, aki összetett figurát varázsol karakteréből: játéka megemeli a drámai pillanatokat. Amy Adams hasonlóképpen kiváló a feleség, Steve Carell a mentor, Sam Rockwell pedig az elnök szerepében, az Alelnök mégis elsősorban rendezőjének egyszemélyes show-ja. Vérbeli publicisztika, amely hemzseg a leegyszerűsítő, ám annál hangzatosabb állításoktól. Hősét a film megértés helyett legfőképpen megítélni akarja. Ez még akkor is szembeszökő, ha McKay a forgatókönyvet maró iróniával tűzdeli meg, melyben az amerikai közélet utóbbi húsz évének meghatározó alakjai közül szinte mindenkinek jut egy oldalvágás.
Amikor filmünk a játékidő vége felé még a kaliforniai erdőtüzeket, az Iszlám Állam kialakulását, sőt Donald Trump elnökségét is főhőse nyakába varrja, világossá válik, hogy túl nagyok voltak író-rendezőnk ambíciói: nehéz egyszerre felrajzolni egy pontos korképet és egy politikai életpályát, mert a tények és a hiedelmek sűrűjében elvész a lényeg. Hiába bizonygatja egy, az önironikus stáblista utáni jelenetben az ellenkezőjét, McKayt bizony az indulat hajtja, és megelégszik a felszínnel. Ez a felszín pedig – ellentétben A nagy dobás precízen végiggondolt érzelmi-gondolati hullámvasútjával – recseg-ropog a túladagolt, kitörni készülő ideológiai mondanivaló fölött.
