„Ezt a könyvet világi keresőknek, hívőknek és nem hívőknek írom, valamint annak a hatalmas kiábrándult csoportnak, amely magából a vallásból akar kigyógyulni” – írja műve felvezetéseként a ferences szerző. Témáját az alcím – Igaz Énünk keresése – jelzi leginkább, hiszen ezt járja körül a tőle megszokott rendkívüli meggyőző erővel. De mi is a szóban forgó Igaz Én, és mit kell a vele szemben említett Hamis Énen értenünk?
A szerző meghatározást nem ad egyikről sem – ez amúgy sem szokása –, inkább körülírja, több oldalról. „Nem mi hozzuk létre az Igaz Ént, nem is kiérdemeljük. A lélekkel azonos, mely nagyobb nálunk.” Az Igaz Én az, amik valójában vagyunk. Ha felfedezzük, akkor ezzel Istenre is rátaláltunk. Ha valakit ez vezérel, akkor az „nem pózol, nem színlel, éber és türelmes”. Az Igaz Én útját fellelhetjük a Krisztusmisztériumban is, hiszen ugyanazt kell bejárnia: isteni foganás, születés, megpróbáltatások, keresztre feszítés és végül feltámadás. A Hamis Én ezzel szemben bizonytalan és mindig szorong. Csak viszonylagos és nem abszolút. A Hamis Én nem azonos a rossz énünkkel, csak egyszerűen nem a valódi. Többnek tetteti magát annál, ami.
A Hamis Én egy jelmez. Szereti a kitüntetést és a hízelgést. Olyan önmeghatározás, mely Istenen kívül helyez. A Hamis Énnek meg kell halnia, hogy az Igaz Én élhessen. Erről beszél Jézus Krisztus is: „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét” (Mk 8,35).
Azt gondolom, hogy mindezekben sok megszívlelendő útmutatás rejlik. Mint ahogy azokban a fejtegetésekben is, melyek a jól ismert keresztény tanítást – ne ragaszkodjunk a földi dolgokhoz – lelki-pszichológiai síkra helyezik. Az „elengedés szabadsága” nem csak a tárgyakra vonatkozik. Saját énünk felszínes, biztonságosnak tűnő gondolatokkal, eszmékkel körülbástyázott oldalától is meg kell válnunk. A szerző a feltámadást metaforaként fejti ki. Lelki feltámadásunkhoz szükséges, hogy meghaljon énünk azon oldala, mely nem örök bennünk.
A fentiek a pszichológia iránt érdeklődőknek igencsak ismerősek lehetnek, hiszen Carl Gustav Jung is erre alapozta terápiás gyakorlatát. Nála a Selbst vagy mély én kifejezés jelölte a személyiségnek azt a magját, mely az istenivel is kapcsolatban áll. Vele szembe a svájci pszichiáter az egót helyezte, mely csupán a tudat alanya. Negyven év felett mindenkinek el kell jutnia az egótól a Selbstig. Érdekes, hogy míg Jung felvetésével lett a nyugati közgondolkodás része ez a folyamat, Rohr egy pillanatra sem hivatkozik rá.
„Az örök hagyomány is beszél az Igaz Énről, melyhez el kell jutnunk, és a Hamis Énről, melyről le kell mondanunk” – írja a szerző. Ezzel jutunk el a legtöbb kérdést felvető megállapításához. Mert mit is kell értenünk „örök hagyományon”? A szerző nem teoretikus művet ír, ezért arra nem számíthatunk, hogy pontos teológiai kifejtéssel találkozunk majd. Ennek ellenére belekezd egy sajátos gondolatmenetbe. Isten maga a lét (ez egyébként így nem helytálló, nem azonos a léttel, mert a lét feltétele), aki nem a kereszténységben mutatkozott meg először. A Nagy Igazság már a teremtésnél megnyilvánult. Lerinumi Szent Vince „a hit az, amit… mindig, és amit mindenki hitt” idézetét úgy érti, hogy az mindenütt igaz (vagyis nem csak a katolikus vallásban). A tudomány, a filozófia, a költészet és a pszichológia ugyanezt – vagyis a Nagy Igazságot – látja, csak más szinten. Minden vallás erre az egyetlen igazságra tekint. „Az egészséges vallásnak az összes rendszer közül a legbefogadóbbnak kellene lennie, amely felhasznál minden tant, utat és belépési pontot a Nagy Igazsághoz.” A feltámadást is sajátos módon érti. Ezek szerint az anyag és a lélek az ősrobbanás első pillanatától együttműködik. A feltámadás az, amit Isten örökké tesz a világegyetemmel és az emberiséggel.
Mindezeket figyelembe véve Richard Rohr könyve ellentmondásos olvasmány. Bennünket, keresztényeket ért bírálata sokszor jogos, s a kritikus hang egy lelki irodalom esetében bizonyos szempontból még követelmény is. Az evangéliumok is felrázzák azt, aki komolyan veszi soraikat. Ám nem megmagyarázott, dogmatikai kérdéseket érintő felvetései zavart okozhatnak. Az „örök hagyomány” fogalma pedig egyenesen megkövetelné, hogy részletes és pontos kifejtését adja. Rohr könyvének esetében erre azért is szükség van, mert a szerző rendkívüli népszerűsége miatt sokan kritika nélkül tehetik magukévá mindazt, amit ír.
