A Treviso környéki községi levélkihordó, egyszerű parasztember fia Padovában tanult filozófiát, teológiát. Egy XIII. Leónak kellett jönnie, hogy fölismerje a társadalomban bekövetkezett fordulatot. A Rerum novarum megjelenése után két évvel kapta meg Sarto a bíbort és a velencei pátriárka kinevezést. Nem volt politikus, megválasztása annak – a végül is politikai csatározásnak – köszönhető, amely az elhunyt XIII. Leó vonalát folytatni kívánók pártja – Rampolla bíboros vezetésével – s az ellenzéki Gotti bíboros és csoportja közt dúlt. Ez utóbbiak (ki nem tévedhet?) a modernizmussal (szerencsétlen kifejezés) szemben a szintén nem veszélytelen integralizmust hirdették, vagyis hogy az egyház ne alkalmazkodjék a modern világhoz a kultúra, a művészet területén. A II. vatikánum után minderről szólni mosolyt ültet az arcokra. Prohászka írásait olvasva a X. Piusz által a reformkatolicizmust is megbélyegző szigorúság jut eszünkbe, amely a „szent és tudós” fehérvári püspököt indexre tétette.
X. Piuszt sem kímélte a forrongó idők zűrzavara. Fix pontot keresett, az egyházhűségben a tanítás tisztaságához való ragaszkodást, s ha nem ismerte is föl az idők jeleit, mint előde vagy akár utóda, elgondolkodtató, hogy abban a Lélek által vezényelt döntésben – Ferenc József vétója nyomán, melyet Puzyna bíboros, krakkói érsek jelentett be a tekintélyes Rampolla kardinális ellen – végül az egyház benső megreformálásának zseniális lelkipásztor-főpapja kapta meg a szavazatok többségét. Följegyezték, hogy mielőtt fölszállt a Sixtina kéményéből a fehér füst: van pápánk!, Sarto bíboros szinte rimánkodott a választóknak: „Ne gondoljatok rám, alkalmatlan vagyok.” A pályáját elemzők közül többen megjegyezték: nem álszerénység volt ez, nem nagyratörő diplomaták rejtett gőgje. A pápaság számára a felelősséget jelentette, s azt, amit jelmondata kifejez: „Mindent megújítani Krisztusban, hogy Krisztus legyen mindenben minden.” Szűk látás abban az időben? Egy politikusnak: lehet. X. Piusz azonban arra a restaurációra gondolt, amely változások évadában ha nem kap elsőséget vagy legalább azonos értékelést a gazdasági s egyéb újítási szándékok mellett, ez utóbbiak múló sikerek lehetnek, az önzés és embertelenség „futómezői”.
X. Piusz a XXIII. János éveiben tapasztalt pasztorációs érzékenységről tanúskodott, „áldott haszonnal”. S egyáltalán nem naiv lépésekről van szó: amikor a szemináriumok reformjáról beszélt, a tudományt és a lelkiséget hangsúlyozta, az egyházzenéről gondolkodva – már pátriárkaként a lagúnák városában, ahol a szent zene nagy korszakok hirdetője – így vallott: „Az egyházi zene legfőbb feladata áhítatra hangolni az embereket, megkönnyíteni számukra az imádságot.” Ő a gregorián korális mellett voksolt. A falusi gyerek, majd padovai szeminarista! Értékszigorúságát nem a paragrafusok határozták meg, hanem Istentől kapott intelligenciája, amikor Rómában létrehozta a pápai egyházzenei főiskolát. A vád ellene: „visszahúzó, konzervatív erő”, nem állja meg a helyét. Az igazság szenvedélyes megvallója az óvatosságban látta a megoldást.
Prohászkát ő szentelte püspökké. Ő követte meg művei indexre tételéért; mint Prohászka írja, azonnal Rómába hívatta, a legszeretőbb atyai vigasztalásban részesítette. Nem ön-zsákutcája volt ez a pápának, hanem emberi nagysága. Tisztában volt: a szent és a tudós mindent vállalhat az előrelátásban, sohasem lesz eretnek.
A pápa fontos ügynek tartotta a szent papságot: „Ha másokban Krisztust akarják kialakítani, önmagukban kezdjék.” Prohászka – püspökké szentelése előtt tíz nappal ezt vetette papírra: „Teljesen tisztába vagyok aziránt, hogy konszekrációm újabb köteléket fűz közém és Krisztus közé, s így nagyobb a kötelmem megérteni őt és hasonulni hozzá. Ez a fő, ez minden! Jézust bírni és élni. Az új dísz és munkakör csak eszköz.” Így élte meg ezt X. Piusz is, a szent. Prohászkának ebben kiváló mestere. Tudta: az erő és a gyerekkori értékszerzés egyetlen szabadságban tartozik össze.
