Szakály Sándor szerint írni csak őszintén, forrásokra alapozva és hitelesen szabad. Ez nem jelenti azt, hogy ne tévedhetnénk vagy hibázhatnánk, ám nem mindegy, hogy véletlenül vagy szándékosan tesszük-e azt. A VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója egyebek mellett ezt is megjegyzi Múltunkról és jelenünkről című, a Magyar Napló kiadásában a közelmúltban megjelent kötetének előszavában. Az elmúlt tizenöt év vele készült jelentősebb beszélgetéseit egyberostáló könyv legfőbb erénye, hogy rendkívül impulzív. Nemcsak a kérdezők oldaláról, hanem – legfőképp – a válaszadó részéről. Aki ismeri a somogyi születésére oly büszke történészt, a törökkoppányi suszter fiát, az tudja, hogy ő maga is ilyen. Européer gondolkodású, bámulatos beszédkészséggel megáldott, szókimondó ember, akit nehezen lehet zavarba hozni. Ráadásul nagy adag – olykor fanyar – humor is társul mondandójához, amellyel azonban sosem bántja a vele szemben állót, a más nézetet vallót. Nem véletlenül fogalmaz így: „Az úriember nem jobb- vagy baloldali kategória, az úriember – úriember.”
A főként a két világháború közötti Magyarország had-, társadalom- és sporttörténetével foglalkozó kutató ma is ugyanazt vallja, amit az akár másfél évtizeddel ezelőtt megjelent napi- vagy hetilapban, folyóiratban. Álláspontján nem változtatott, s éppen ez erősíti a hitelességét. Ezt pedig csak egyféleképpen lehet értelmezni: az igazságnak sincs jobb vagy bal oldala. Erről beszél ő maga is az egyik interjúban, hozzátéve: „De olyan sincs, függetlenül attól, hogy a nevünkben megjelenik az igazság, hogy ránk sütik: Majd a Szakály megmondja, milyen volt a múlt és milyen lesz a jelen (…) Arra kell törekednünk, hogy mindenkor hiteles és valós képet rajzoljunk.”
A jól tagolt kötet legjelentősebb és legterjedelmesebb fejezete a VERITAS cím alá gyűjtött beszélgetések sora, amelyből kiderül: szinte már felállta előtt támadták a magyar kormány által létrehozott történetkutató intézetet, s vele együtt a leendő főigazgatót is. Prekoncepcióból nem volt hiány, de Szakály állta és állja a sarat, nem olyan fából faragták, hogy könnyen megfutamodjon. Azt is tisztán látja: túlságosan polarizált a mai társadalom, Magyarországon általános a megosztottság, s ez nem tetszik a professzornak, aki, a Demokratikus Koalíció holokauszttagadás miatti feljelentéséről szólva egy vele készült interjúban nyomatékosította: „Nem követtem el azt, amivel vádolnak”, majd így folytatta: „A pontos szóhasználatért megkövezés jár.” Azt már csak én teszem hozzá: legalábbis bizonyos körök, bizonyos politikai irányzatok részéről. (Más helyütt egyébként megjegyzi: az egyik barátja kiszámolta, hogy azzal a hetekig cincált, ominózus mondatával ötven-hatvan- millió forintos hirdetési költséget takarított meg a VERITAS-nak.)
Egy kérdésre adott válaszában a professzor azt állítja, a hiteles történész az, aki a korabeli források alapján és a korabeli viszonyok figyelembevételével mutatja be az általa kutatott eseményt vagy korszakot. „Manapság nagy divat a narratívákról beszélni, ezzel ellentétben én túlságosan ragaszkodom ahhoz, hogy a tényeket is vegyük figyelembe. A tények tiszteletét, úgy gondolom, mindenkitől el kell várni. Ma jóval többet tudhatunk a múltról és arról, hogy milyen tények játszottak közre a folyamatokban, mint azok az egykori döntéshozók, akik még nem ismerték a ma már egyértelmű tényeket” – osztja meg gondolatait az olvasókkal.
Rokonszenves tulajdonsága, hogy ha – akár egy távoli, apró falu lelkes polgármesterétől, népművelőjétől – felkérést kap arra, hogy tartson előadást Trianonról vagy a második világháborúról, szívesen vállalja. Hetente akár többször is útra kel, hogy az általa vezetett intézet minél szélesebb körben ismertté váljon. Természetesen határon túli magyarok megkeresését is örömmel veszi, s indul, hogy találkozzon velük. Missziós utat szánt neki a Teremtő, hiszen sok helyütt nagy még a sötétség. Világosság pedig csak úgy lehet, ha az apró gyertyalángok fénye összeadódik. Igaz, a gyertya közben önmagát fogyasztja el…
Az interjúk során névtelen hősök és számos ismert történelmi személyiség – köztük Horthy Miklós és Teleki Pál ellentmondásos alakja – is szóba kerül, csakúgy, mint a kommunizmus áldozatai vagy ötvenhat, amely az egész magyar nemzeté volt. Hogyan is fogalmazott egy helyütt a közéleti szerepvállalásaiban az alvó nemzeti lélek ébresztésén fáradozó Jókai Anna, akivel Szakály Sándor együtt munkálkodott a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottságban? „Kegyelet mindenkinek jár, még annak is, aki bűnökkel terhelten élte az életét, de dicsőség már nem.” Ezt tartja a történészprofesszor is, aki azzal is tisztában van: politikusból rengeteg akad, ám államférfiből sokkal kevesebb…
Műfajának köszönhetően felettébb lendületes, ám súlyos kötet a Múltunkról és jelenünkről. A környezetéből első generációs értelmiségiként kiemelkedő, gyorsan felfelé ívelő pályát magáénak tudó Szakály Sándor – aki egy időben a Duna Televízió alelnöke volt – kiválóan helytáll a minden oldalról érkező kérdések pergő kereszttüzében. Számos szakmai, tudományos és közéleti megbízatással a vállán ma is vallja: nem árt, ha a történelem bizonyos korszakait újrakutatják és újragondolják, hiszen a história soha nem egy lezárt korszakot jelent. Sok a feltáratlan tény, a történészek gyakran új, korábban ismeretlen adatokkal, helyzetekkel, összefüggésekkel találhatják szemben magukat. A főigazgatónak, aki a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető professzora, legfőbb célja, hogy munkatársaival a kiegyezéstől az Antall József, illetve Boross Péter nevével fémjelzett kormányig áttekintsék a magyar történelmet. Mégpedig harag és elfogultság nélkül, és – ahogyan fogalmaz – mindig szem előtt tartva, hogy az igazság néha fáj, de lemondani róla nem szabad.
(Szakály Sándor: Múltunkról és jelenünkről, Magyar Napló, Budapest, 2017)
