– Kaffkás gimnáziumi osztálytársammal, barátommal, Szepessy Ákossal a 80-as években, tizenöt évesen kezdtünk el lomizni, és azóta is járjuk a lomtalanításos köreinket. A 2010. augusztus 20-án elindított honlap a kettőnk gyűjteményét mutatta be. Huszonöt év alatt összeguberált, ócskapiacokon vett és rokonoktól szerzett fotókat; mintegy ötezer képet. Az eredeti célunk az volt, ami a mai napig is: olyan formában teszünk közzé archív fotókat, hogy bárki szabadon és ingyenesen felhasználhassa őket. Igazából ez az én misszióm volt, Ákost ez kevésbé érdekelte, ő inkább művészi szempontból tekintett a gyűjteményre. Én kezdettől fontosnak tartottam, hogy ne csak megmutassunk bizonyos dolgokat, amelyekre rácsodálkozhatnak a nézők, hanem a gimnáziumi magyardolgozattól az egyetemi diplomamunkán át bármilyen publikációig minden fórumon felhasználhatóak legyenek ezek a fotók.
Kezdetben felmerültek tematikus gyűjtői szempontok?
– Nem, legfeljebb néhány személyes jellegű fókuszpontunk volt. A 90-es években, a digitalizálás előtti világban két terület különösen érdekelt. Egyrészt 1956 képi emlékezete. Fiatalemberként nagy vehemenciával kutattam fel szemtanúkat. Idősekhez járogattam, hogy információkat gyűjtsek és fotókat szerezzek. A Fortepan ma ilyen szempontból elég gazdag; ezres nagyságrendben találhatók a gyűjteményben a forradalomhoz köthető képek. A másik terület: a közlekedés. Engem ma már kevésbé vonz ez a téma, de látom, hogy felhasználói oldalról nagyon népszerű. Vonat, földalatti, gépjárművek, buszok, hajók, a repülés története… – sokakat lázba hoz.
Az elmúlt harminc évben mi okozta a legnagyobb meglepetést? Mit tekint a legnagyobb értéknek?
– Három évvel ezelőtt fedeztük fel és mutattuk be Schoch Frigyes hagyatékát, aki építési vállalkozó volt a Monarchia utolsó időszakában, a századfordulón. Kiderült, hogy – mai tudásunk szerint – Magyarország legkomolyabb sztereófényképésze volt. Szinte csak sztereóra fotózott. Ez a technika az 1880-as évek óta ismert. Egy kétoptikás kamerával az adott pillanatban exponálva két fotó készült egymás mellett, amelyek egy speciális sztereónézőn keresztül térhatású képet mutatnak. Schoch üveglemezre dolgozott. A közel ezerkockás sztereófotó-hagyatékot a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában helyeztük el. Mi ugyanis nem tárolunk eredeti fotókat, a képek a feldolgozásukat követően közgyűjteményekbe kerülnek: az említett Magyar Nemzeti Múzeumba, a fővárosi levéltárba vagy a Budapest Gyűjteménybe adjuk le a muzeális értékű fotográfiákat.
Tavalyi nagy felfedezésünk: Erdélyi Mór. Klösz György mellett a kor másik legjelentősebb dokumentátora volt, nem csak komoly műtermi múlttal rendelkező fotográfus. A történelmi Magyarország, a Monarchia legeldugottabb zugaiba is eljutott a kamerájával és a segédeivel. Az Érden található Magyar Földrajzi Múzeum lelkes munkatársai kerestek meg minket, hogy nézzük meg, mi van az Erdélyi-hagyaték üvegnegatívjain. Ez a hatszázhatvan képből álló anyag is látható már a honlapunkon. A Tabántól, a budai királyi palotától kezdve Erdélyen, a Vaskapun át a vidéki kúriákig számtalan bravúros téma és fotó.
Schoch és Erdélyi századfordulója után egy korban közelebb álló anyagot is említenék még, visszakanyarodva 1956-hoz. Megkaptuk Nagy Gyula hagyatékát, aki a forradalom legfelkészültebb amatőr fotósa volt. Körülbelül ötszázhatvan képe került fel a honlapra! Október 24-étől egészen november végéig fotózott, olykor két kamerával. Nagyon jó minőségű negatívok maradtak fenn tőle, ami igazán jelentős érték. Nagy Gyula mérnökként dolgozott a MÁV-nál. Még a családja sem tudott arról, hogy ’56-ban fotózott. A rendszerváltás hajnalán, 1989 elején vette elő a negatívjait, és a fürdőszobában minden kockáról lenagyított egy-egy papírképet, aztán az általa készített „dokumentációt” elvitte a Kiscelli Múzeumba. Azon a tavaszon, egy héttel később meghalt. Nagy Gyula fiától jutottak hozzánk a negatívok, amelyek a digitalizálást követően a Budapest Gyűjteménybe kerültek.
Lokálpatriótaként az ember örömmel nézegeti a régi budapesti fotókat. Például a mai Erkel Színház – az 1911-ben megnyílt Népopera, később Városi Színház, majd Magyar Művelődés Háza – átépített nézőteréről találtam eddig soha, sehol nem látott képeket a 40-es évek elejéről. Sok olyan fotó bukkant fel, amely alig vagy korábban egyáltalán nem látott-dokumentált régi épületeket, tereket, helyeket őrzött meg az utókornak?
– Olyan „forrásközlő” honlapot készítünk, amelyet mindenki önkiszolgáló módon vehet igénybe. Sajnos az ritkán jut vissza hozzánk, ha valaki felfedez valami különlegességet. Nyilván vannak olyan izgalmas, mára eltűnt városrészek, mint például az 1930-as évek elején lebontott Tabán, amelyekről nincs túl sok fénykép. E budai negyed viszonylag hosszú bontási folyamata különösen aluldokumentált. De néhány tucat tabáni fotót azért találhatnak nálunk az érdeklődők!
Említek egy frissebb példát. Nemrég feltűnt egy fotósorozat, amely már fel is került a honlapra. 1940-ben járunk, valahol Budapesten. Két fiatalasszony babakocsiban kisgyerekeket tologat egy sétányon. Kétoldalt fasor, a fák között sírok látszanak. Kiderült, hogy a kép az egykori németvölgyi temetőben készült, a mai Novotel, illetve a Gesztenyéskert helyén, a BAH-csomópontnál. Ez egy régi budai sírkert volt, ahová az első világháborúig a vári lakókat vitték eltemetni, köztük az én ükszüleimet is. Erről a temetőről korábban nem volt képünk. Számomra nem azok a nagy felfedezések, amikor valaki behoz egy újabb fotót a Gellért-hegyről, a várpalotáról, a Halászbástyáról vagy a Duna-korzóról, mert ezekről viszonylag sok felvétel készült. Budapest esetében a külvárosok érdekesek igazán: a régi Csepel, Sashalom, Mátyásföld, Rákospalota, Újpest…– amelyek kis önálló települések voltak sajátos karakterrel, polgári miliővel, iparoskörrel, zsidókkal, svábokkal és mindenféle más népekkel.
Ismert emberek, művészek?
– Jelenleg hetven-nyolcvanezer fotó látható a honlapon, köztük legalább százezer személy fotója. Sokat foglalkoztat a kérdés: vajon miért nem ismerünk fel embereket? Miközben utcákat, tereket, házakat, tárgyakat sokan beazonosítanak, csak elvétve kapunk olyan e-maileket, hogy felfedeztek valakit a képeken. Az olvasókat-nézőket arra buzdítom, hogy ilyen szemmel is nézzék a Fortepan-fotókat. Én például már három képen is megtaláltam a családtagjaimat. Valaki Szent-Györgyi Albertet azonosította be az egyik felvételen… Találhatók a honlapon jelentős történelmi eseményeket megörökítő képek is, például IV. Károly 1916-os koronázása. Nemrég jutottunk hozzá Hunyady József fotós hagyatékához, aki 1960 és 1968 között írókat fényképezett. Füst Milán, Kassák, Zelk Zoltán, Déry, Illyés, Csoóri, Csurka, Ottlik, Nemes Nagy, Mándy, Tersánszky… – a 60-as évek eleje, amikor a nagy öregek, a „nyugatosok” mellett berobban a tehetséges új író-költő nemzedék. A következő félév nagy dobása ennek az anyagnak a közzététele lesz.
A közelmúltban különleges jezsuita fotósorozat került fel a honlapra a rend kínai missziójáról. Az egyházi témájú képek közül melyekre hívná fel a figyelmet?
– Mindenképpen kiemelném a nagyon szépen fotózott, százas nagyságrendű, háború előtti bencés anyagunkat, Rados Tamás pannonhalmi szerzetes hagyatékát. Elsősorban a családjáról, a szülővárosáról, Sopronról és Pannonhalmáról készített remek képeket. A kínai missziót megörökítő fotók az ötszáz darabot számláló jezsuita gyűjtemény részei. Bőven dokumentálták a hazai iskolai életet, a pécsi és a kalocsai gimnáziumuk mindennapjait is. Bízom abban, hogy lesz folytatás, és más rendek is megkeresnek minket. A jezsuiták nagyon nyitottak voltak, együttműködtek, adatolták a képeket; kifejezetten örültek a közös munkának. Pannonhalma ilyen szempontból nehezebb ügy, mert ott házon belüli feldolgozás folyik, ők nem annyira célozzák meg a nagy nyilvánosságot… Furcsa módon a protestáns egyházakkal alig van kapcsolatunk; református gyűjteménnyel például még egyáltalán nem találkoztam. Az evangélikus egyház részéről talán most indul el valami. Én kifejezetten hiányolom ezt a vonalat, de bízom abban, hogy a nagy református központokkal is sikerül kapcsolatba lépnünk.
A Magvető Kiadó Fortepan-képekkel illusztrálva jelentette meg Szerb Antal Budapesti kalauz – Marslakók számára című kötetét. Mit szólt hozzá? Volt vagy lesz folytatás?
– Nem is kell messzire mennünk. A 2015-ös év könyve a Librinél Rakovszky Zsuzsa Fortepan című verseskötete lett. Azért is nagyon érdekes ez a versciklus, mert a költő nem konkrét képekről írt. Egy éven át nézegette a honlapot, saját gyerekkorát, az ötvenes éveket kutatgatva. Soraiban az jelenik meg, amit felidéztek benne a vadidegen emberek képei. Én az egyik gondolatát kölcsönözve a következő mottót gyártottam a könyvhöz: „Minden múlt a múltam.” Hasonló vagy ugyanazon illatok, hangok, terek, tárgyak, helyzetek, ünnepek… Rakovszky Zsuzsa mások múltjának emlékein keresztül felfedezte a sajátját, a személyes múltat. Sokunk múltját, a közös nevezőt.
