Egyik levelében ekként vall az olasz festő, „a hegyek fia” a XIX. században: „Mindig arra kell gondolnom, hogy mi részük van szellemben azoknak a forma- és hang-harmóniáknak, és hogy ez a lélek, amely nekik parancsol, és az a másik, amely hallja és látja őket, mégiscsak egyetlen egyet alkot; hogy a lélek megértésében átjárják és kiegészítsék egymást egy érzésben, a ragyogó harmóniáknak, a magas hegység örök harmóniájának érzésében.”
Hólepte erdőn igyekszem a magaslatra, nehezebben mozdul a láb, érzi már az éveket, de ott, szederindás hajlatban, ahol zöldell pár levél, Nohl, a múlt század elejének egyik esztétája jól megjegyzett szavait ismételgetem: „A műalkotás a világot nem tükrözésben mutatja, hanem mint értelmes összefüggést, melyen az emberi lélek összes energiái minden ponton kidolgozták a látottak jelentőségét. És ez a jelentőség független az egyes tárgytól, ez abból az életviszonyból származik, amelyben a valóság számunkra egyáltalán adva van és a láthatóságnak struktúrájában realizálódik.”
Segantini Alpesi legelőjén érezhetném magam, ha tavasz nyitódnék, de hó és csend a táj lent is, ahol idős asszony szánt húz, rajta jókora farönk, kígyózó ágak. Ez is Segantini festménye, amelyhez Tőzsér Árpád, a Felvidék poétája illeszt verssorokat, filozófiai absztrakciók helyett létvalóság-képeket, kicsit pilinszkysen: „Egyedül, szemközt az elmúlással / egy asszony (…) / a vén Éva tán az eszkimó-jelenetből (…) / Mit húz a lét puszta szántalpán? (…) / Túlvilági árbocok sora hátul (…) / A fehér falu kísértet-tornya / a diluviumból kioldott lélek.” Kozmikus bibliai idő: diluvium. Sem folyó, sem tavi üledék nem jellemzi. A vízözön ideje ez. Hossza a létnek a festmény, távol „beletűnik” az élet távlatába, amely kiszámíthatatlan. Függőségünk jelképe is, melyen a döntés íratlanul színekbe-formákba burkolózik, és azt érzékelteti, hogy az elmúlás sem riasztó, napi kötelékek közt is megszabadító vigasz, amely nem fatalista, hanem szépséget-életet ígérő attól a gondoskodó Kéztől, aki a hegyek magaslatát is meghaladja, és életvágyat nyújt, balzsamot az elmúlásban. Körülöttem az erdő, távol van a város, nem kísértet-torony a közeli falu barokk templomtornya. Elegánsan sorolódik egymás mellé háztetők fehér és kitarkálló cserép-színe – az említett összefüggések látványában a világ kis részletének értelme. Nem kell mindig a nagyságot keresni tájban, személyben, cselekvésben a hatásos-láthatót (kérkedőt). Megtanít a művészet erre is. Arra az érzékenységre, amely nem csupán művész-adottság. Megfogalmazhatatlan képesség, mely kiválaszt a tenger-masszából, szembehelyez a közöny-sivársággal. Kegyelem. Tanulni kell a művészetet. Az igazi alkotó tudja. Van-e még valami fontos, ami idetartozik? Művészet ürügyén az életművészet. Csak ürügy? Hamleti mélységben a kimondás: ilyen az élet, ez az élet; tudomásulvétel, figyelés stílusa, analogikus azonosság a természettel. Etika.
*
Fentebb, a régióban havas mezőn ezt szálazgatom, összetartozás relációjában a megmaradás/fennmaradás törvényét keresem a bizonytalan világban. A nap egy időre kiragyog, fatörzset hótalanítok, leülök, vállamra vetett táskámból mindig magammal hurcolt könyvet veszek elő, ezúttal Gyurácz Ferencét, amely előző nap érkezett alsószilvágyi égbolt alól a szerző dedikálásával, „közös ügyeink” jegyében. Vasban is tél van, korábbi kiruccanásaim emlékrendszeréből a Dunántúl lép elém, Berzsenyi otthona, Babits városa, dombok, alvó szőlősorok, fülembe zsong Kodály kánonja, a Magyarokhoz, s az „előhegyi remete” sora: „Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!” „Csodára várva” Ferenc barátom lapjait olvasom, s már az elején meg kell állnom: „(…) megijednünk saját magunktól, önzésünktől és közönyünktől kellene. De miért, amikor 2010 óta erős nemzeti elkötelezettségű kormány intézi ügyeinket? Nem elegendő rájuk hagyatkoznunk?
Nem, mert az erkölcsi, sőt a puszta fizikai és létszámbeli megmaradásunk is a személyes és közösségi ügyünk, annak felelősségét senki másra, az ezen ügyeinket magáénak mondó kormányzatra sem ruházhatjuk át.” Bármely rendszerben, korban egyszerűbb a másikra-másokra mutogatás, ami nem jelenti a tárgyilagos kritika elhallgatását, hiszen egyetlen kormányzat sem felejtheti el, hogy az ügyvállalás – személyenként és együtt – mindenkit önvizsgálatra kötelez, tények valódi ismeretére. Mi több: tudására. Mivel az élet ilyen (is).
„Életművészet” nemzetben is? Írt-szólt erről Kölcsey, Babits, Veres Péter, Németh László, Nagy Gáspár, hogy csak néhányat említsek. Ők valóban a művész adottságával tudták, mi a dolguk a szóval, mi a láttató kötelezettségük…
Nagy Gáspárról Gyurácz Ferenc írja, hogy kezdettől „a költészet közösségi hivatásának szilárd tudatában alkotott,” művei „magas fokon szervezett esztétikai” produkciók. Korai haláláig mellette dolgozhattam a Magyar Katolikus Rádióban. A kezdetkor így mondta: – Gondolj magadnak egy műsort, amely nemzetszolgálat. Röviddel ezután megleltem a témát: Táj és lélek. Amikor közöltem vele, ezt írta ajándék-könyvébe: „Barátsággal, amidőn egy közös tájban és lélek szerinti ügyekben utazunk.” Mindig meghallgatta adásaimat, mindig felhívott. Egyszer megjegyezte: – A hazánkat találod meg műsorodban akkor is, ha európai tájakról szólsz.
Ferenc barátom könyvét tovább olvasom erős tölgyek társaságában: „Biztathatjuk magunkat azzal, hogy talán sokak szívében betöltetlen még a haza megürült helye, és hogy a magyar ifjúság egy része ébredezik. Ez igaz. Ennek a résznek kicsiny hányada talán a megfelelő helyzetismerettel is rendelkezik.” Igen, persze, de „a nagy többség (…) úgy látszik, érzéketlen a más dolgára”. Mégis a reménykeltés nosztalgiája izgat, amikor hiszem: talán egyszer, más időkben megmaradásunk közösségi ügy lesz.
Néma a havas. Lábam alatt dermedt ág roppan.
