Az egyházak korabeli helyzetének összetettségét e szavakkal jellemezte: „Az 1848-as forradalmat megelőzően a törvényesen bevett felekezetek Magyarországon és Európa más országaiban is politikai küzdelmet folytattak az erőteljes állami beavatkozás ellen, miközben – a kortársak szerint – állami segítségre is szükségük volt a meglepően gyorsan terjedő vallási közömbösséggel szemben. Az utolsó rendi országgyűlésen jelen volt egyházi követek maguk mondtak le a tizedről 1848. március 18-án, a liberális politikusok nyomására és a francia forradalom eseményeiből okulva. A felekezetek egyenjogúságának kimondása kapcsán megkísérelték a korábban állami kezelésben lévő vallási és oktatási alapjaik fölötti korlátlan rendelkezési jog megszerzését, de ez az erőfeszítésük nem járt sikerrel. Kossuth Lajos 1871-ben nyíltan bevallotta, hogy a katolikus egyház vagyonának kisajátítására csak azért nem került sor 1848-ban, mert az egyházi vagyon elvételével a jelentős politikai befolyással rendelkező ordináriusok veszélybe sodorhatták volna a polgári átalakulás sikeres lebonyolítását. Báró Eötvös József kultuszminiszter oktatási reformjait viszont a katonai eseményeken túlmenően jelentős mértékben az egyházi vezetők ellenállása buktatta meg. 1848 szeptemberének elején a Pesten tanácskozásra összegyűlt evangélikus, református és unitárius felekezeti képviselők fagyos hangulatban követelték autonómiájuk fenntartását, illetve a lelkészek és tanítók kiesett jövedelmének pótlását.”
Persze felmerülhet bennünk, hogy a reformkor számos olyan politikai, szociális követelést fémjelez, amely ezt a fordulatot eszmeileg meghatározza. Zakar Péter ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: „A budapesti katolikus papok 1848. április 15-én Schwendner Mihály (1820–1885) vezetésével gyűlést tartottak, amelyen követelték, hogy püspökeik »önként hajoljanak reformokra« mindazon tárgyakban, amelyeket nem tartanak a vallás lényegéhez tartozónak. Magyar nyelvű szertartásokat és ügyvitelt, nemzeti ruhaviseletet, a káplánok anyagi helyzetének és erkölcsi megbecsülésük javítását, továbbá a demokratikus egyházkormányzat bevezetését követelték. E réteg képviselői külsőleg is igyekeztek kifejezni hazafias érzelmeiket. A Csanádi egyházmegyében megfogalmazott úgynevezett Csanádi pontok még ennél is radikálisabban fogalmaztak. Az 1848. június 15-én kiadott programban a papság többek között követelte a püspökök szabad választását és a felszentelésükkel kapcsolatos római jogok megnyirbálását, a püspökök alkotmányos (szótöbbséggel történő) kormányzását a szintén választott kanonokok segítségével, valamint a fő- és alesperesek demokratikus választását is. Szerették volna elérni a magyar tanítási nyelv bevezetését, a káplánok és plébánosok arányosabb munkamegosztását, az agg papok számára nyugdíj, a papság számára állami fizetés biztosítását. Az egyházfegyelmi kérdések feszegetése növelte a katolikus egyházon belüli belső feszültségeket, ugyanakkor cáfolja a marxista történészek által évtizedeken át – politikai okokból – terjesztett reakciós egyházról szóló állításokat. Liberális, sőt radikális irányzatok jelentkeztek a protestáns felekezeteknél és az ortodox egyháznál, illetve a zsidó egyházi közösségekben is. Ez utóbbiak körében egymás után alakultak meg a reformközségek, amelyek a magyarosodás mellett a szabadságharc mellett is kiálltak. Meglepő, hogy valamennyi felekezeten belül, de különösen a katolikusoknál, jelentős klerikusi rétegek kötelezték el magukat a polgári átalakulás ügye mellett.
Ehhez az átalakuláshoz tartozott a harcokban vállalt tevékeny részvétel is. Zakar Péter lelkesen bólogat: „A szabadságharcban tömegesen vettek részt egyháziak. Az alábbiakban néhány példa segítségével érzékeltetem, milyen módon járultak hozzá az egyháziak a küzdelmekhez. A francia minta alapján szervezett nemzetőrségbe a tiszti állománnyal együtt gyakran tábori lelkészt is választottak a nemzetőr zászlóaljak. Lipovniczky István (1814–1885) komáromi esperes-plébánost (későbbi nagyváradi latin szertartású katolikus püspököt) szintén a közbizalom emelte 1848. június 16-án a helyi nemzetőrök tábori lelkészévé. Október folyamán megáldotta a népfelkelők zászlaját, majd gyűjtést rendezett a honvédek számára, akiknek egy pisztolyt ajándékozott. A komáromi vár ostroma alatt folyamatosan vigasztalta a betegeket és a sebesülteket, bátorította a csüggedőket. Plébániáján 1849-ben fényes összejöveteleket szervezett a törzstiszti kar számára. Az Imádunk, szent ostya kezdetű népénekben megtiltotta a király nevének kiejtését. Mivel az államsegély elfogadása akkoriban a lelkészek között csak végszükségben volt elfogadható, sokan a reguláris magyar hadseregben szerettek volna tábori lelkészi álláshoz jutni. A honvédség tábori lelkészi szolgálatát a császári királyi hadsereg mintájára, de attól független szervezettel próbálták létrehozni. Mednyánszky Cézár (1824–1857), a forradalmi hadsereg tábori főlelkésze, visszaemlékezésében azt írta a felvételi szempontokról: »Nekem eltökélt és rendkívüli emberekre volt szükségem, akik készek dacolni az ütközetekkel, anélkül, hogy azok a kegyetlen ösztönök, amelyeket a vérontás fejleszt ki a katonákban, meglennének bennük.« Schaeffer Antal (1820–1896) nagyjécsai segédlelkész (Csanádi egyházmegye) összefoglalta pályáját tábori lelkészi szolgálatát megelőzően. Egy részlet: »Öt éve már, hogy Csanád egyházmegyében mint segédlelkész működöm, a Nagyjécsán történt csata alkalmával, midőn az ármányos ellenség népünket lefegyverezni akarta, magam személyesen az ellenségnek két Zsivkovich ezredbeli katonáját éltem veszélyeztetésével lefegyvereztem, és Nagysándor József akkoriban alezredes úrnak általadtam. Népünket, jóllehet a temesvári zsarnokok már fogsággal fenyegettek, soha meg nem szűnő lelkesedéssel a magyar kormány iránti tántoríthatlan hűségre intettem, és azt személyesen is megmutatni soha el nem mulasztottam, miért is utóbbi időkben állomásomat egy időre elhagyni kéntelenítettem. Jelenleg pedig Bem tábornok úr a bánsági németekhezi felszólításával már több községekben jártam.« Körülbelül száznegyven ilyen rendkívüli ember szolgált az 1848–49-es magyar honvédség kötelékében: katolikusok, evangélikusok, reformátusok, mi több, Komáromban egy tábori rabbi alkalmazására is sor került. Ők gondoskodtak az egyházi szertartásokról, a temetésekről, az anyakönyvek vezetéséről, ők segítettek az orvosoknak a betegek, sebesültek ápolásában és az ő feladatuk volt a csapatok morális tartásának megerősítése, az időszerű politikai események értelmezése is.”
Az akkori abonyi apát naplóit olvasva feltételezhető, hogy többen is írtak a harcokról. Beszélgetőtársunk helyesel: „Sokat köszönhet a történettudomány azoknak a lelkészeknek, akik feljegyezték 1848–49 sorsfordító napjainak eseményeit. Közülük is kiemelkedő jelentőségű az Aradon tevékenykedő minorita szerzetes, Sujánszky Euszták (1811–1875) naplója. Ez a mű egy mélyen hívő, az oktatás és a humanizmus értékei iránt elkötelezett magyar pap munkája. »Vége van az eseménydús 1849-i évnek is – írja –, bár a bú, keserv és annyi milliók szívbánatit is magával sodorhatta volna. Ah, de ezek még mind fennmaradtak. Tán egy jobb jövő enyhítend rajtad, szegény édes hazám!« A plébániájukon, illetve egyházközségükben kitartó lelkészeknek is sok feladatuk volt. Mind a magyar, mind az osztrák kormány a templomi szószékekről kívánta közzétenni a rendeleteit, ami, tekintettel frontvonalak mozgására, gyakran kellemetlen következményekkel járt. Érdekes, hogy az országot irányító liberális politikusok mennyire számítottak a vallás mozgósító erejére. A magyar kormány keresztes hadjáratot hirdetett az orosz beavatkozás ellen, 1849. június hatodikára pedig – tekintet nélkül a felekezetek különböző szokásaira – országos böjtöt rendelt el. Meghatározott időpontokban harangzúgás, istentiszteletek és körmenetek nyomatékosították az országra leselkedő veszélyt. E keresztes hadjárat azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.”
A kérdésre, hogy az egyházi részvétel a görögkatolikus papságot is érintette-e, a történész úgy felel: „A magyarországi (nem az erdélyi) görögkatolikus papság, amely jórészt román, illetve ruszin nemzetiségű volt, szintén tömegesen támogatta a szabadságharcot. A nagyváradi görögkatolikus papneveldéből több mint húsz hallgató állt be a honvédek közé. A nagyváradi görögkatolikus püspök, Vasile Erdélyi 1849. május 4-én úgy összegezte szerepét Kossuth Lajosnak: »Igen, bizonyságot tehetek kormányzó elnök úr előtt, hogy román papságom műveltségének és hazafiúi szellemének (…) tulajdonítható azon örvendetes jelenet, hogy egyházi megyém határai közt, mely Magyarországnak több megyéire kiterjed, e vészes körülményekben is a román nép testvéri hűségét a magyar iránt megőrizte…«”
Persze voltak, akik nem vállalták a szabadságharc eszméit… Zakar Péter e kijelentést a következőképpen árnyalja: „Tömegesen csak a magyarországi ortodox papság fordult szembe a szabadságharccal. Általánosítani azonban itt sem célszerű. A honvédség kötelékében ugyanis néhány ortodox pap is küzdött, mint például Friskán Mihály nagytoráki lelkész, aki a 9. honvédzászlóaljban szolgált, vagy Murary Miklós, aki Bem altábornagy bizalmasai közé tartozott. Petku György temessági ortodox plébánost a szabadságharcban játszott szerepéért először halálra ítélték, majd kegyelemből négy év várfogságot kapott. A szabadságharcot követő megtorlás tehát szintén az egyháziak nemzetünkért vállalt fontos szerepéről tanúskodik.”
