Fotó: Merényi Zita
Ulrich Beck német szociológus írt arról, hogy a hajléktalanság hogyan változtatja meg a térhez és az időhöz való viszonyt. Míg az idő kitágul, a tér beszűkül. A hajléktalan ember látszólagos szabadsága valójában a legszigorúbb helyhez kötöttség, az idő pedig végtelenül, kitölthetetlenül hosszúvá válik számára, és valósággal foglyul ejti. Ez jár a fejemben, amikor vonatokat látok ott is, ahonnét indulunk, és ott is, ahová érkezünk. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Déli pályaudvar melletti diszpécserközpontja és utcai gondozószolgálata irodáit hagyjuk el ugyanis, és a Kelenföldi pályaudvar melletti nappali melegedőbe autózunk át. Útközben meglátom, amint a vasúti hídon átsuhan a csupa fény szerelvény, olyan emberekkel, akik így péntek délután hazafelé tartanak. Nem is tudják, milyen boldogok, hogy van hová menniük, hogy az egyik városból, esetleg országból a másikba utazásnak emberi jelentése lehet számukra.
A Rimaszombat utcába igyekszünk Morva Emíliával, a szeretetszolgálat közép-magyarországi régiójának vezetőjével. Utunk a Március, majd a Május utcán keresztül vezet. Az idény leghidegebb hétvégéje várható, ezért ábrándosan gondolunk a márciusra és a májusra. Nehéz most elképzelni, hogy valóban léteznek ilyen hónapok.
A melegedő – emeletes épület, korábban családi ház volt – az utcai szolgálat bázisa, és a téli hónapokban éjjeli menedékhely is. Biró Péter, az intézmény vezetője éppen indulásra készül három önkéntessel, a Szent Imre Gimnázium diákjaival: Szombati Bencével, Tábi Attilával és Zápori-Regenhart Miklóssal. „Rengeteg lehetőséget felajánlottak, ezt csak négyen választottuk az egész évfolyamból, vagyis körülbelül száz emberből – mesélik. – Ősszel kezdtünk, hetente egyszer jövünk.”
„Volt bennünk némi félsz, de alaptalannak bizonyult – emlékezik Miklós. – A hajléktalan emberekről sokkal rosszabbakat gondolnak-mondanak, mint ami az igazság. Lenézik őket, kitaszítva kell érezniük magukat. Pedig jó fejek, örülnek, ha valaki meglátogatja őket, és szívesen beszélgetnek. Volt, hogy még mi kaptunk tőlük narancsot! Egyszer kérdezgettük őket a mindennapjaikról. Kiderült, hogy nem túl mozgalmas az életük. Nagyjából azzal telik, hogy egyik intézményből a másikba mennek mosni, fürdeni, enni, aludni. Találkoztunk egy olyan férfival, aki egy padláson lakott, és mivel nem volt fűtés, egész éjjel járkált, hogy ki ne hűljön.” „Egyszer egy elhagyatott focipályán jártunk, ahol a maga által épített kunyhóban él egy férfi – meséli Bence. Megengedte, hogy bemenjek. Hát ott akkora tisztaság és rend volt, hogy komolyan elgondolkodtam, nem kell-e levennem a cipőmet. Az az ember rendes háztartást vezetett! Ennek alapján ma már egészen másnak látom őket, mintha csak azokat ismerném közülük, akik az aluljárókban fekszenek.” „Azt is itt tudtuk meg, hogy sokan dolgoznak közülük, és hogy milyen keserves munkával szerzik meg azt a kis pénzt, amiből túlélnek – folytatja Attila. – Túl könnyen ítélkezünk. Pedig nem tudhatjuk, ki miért került ebbe a helyzetbe. Egyáltalán nem biztos, hogy mindenki a saját hibájából. Sajnos a hajléktalanságba kis túlzással bele is lehet születni.”
Néhány pillantást vetünk az épület földszintjének két helyiségére, amelyek ilyenkor tizenöt embernek nyújtanak szállást a földre sűrűn letett matracokon – az egyik a nők, a másik a férfiak szobája. „A tizenhatodik matracot, ha szükséges, itt, az előtérben tudjuk elhelyezni” – mutat Péter a lábunk alá egyik kezében a nagy teástartállyal, hóna alatt pokrócokkal. Gyors pakolás után két autóval indulunk a környék rászorulóinak felkeresésére.
Úti céljaink többsége otthonosságot sugalló kertvárosi utca. Leé József, a néhány éve elhunyt hajléktalan költő jut róluk az eszembe, aki egyszer elmesélte, hogy legszívesebben mindig a Rózsadombon sétált, ott tudott a legjobban megnyugodni, fejben verseket fogalmazni. Aztán egy barátom rokonának történetét idézem fel, akinek az volt az elmélete, hogy sokat kell járni, nézelődni azon a környéken, ahol lakni szeretnénk, és a vágyunk akkor előbb-utóbb valósággá válik. Az ő életében így történt.
Két címen csak matracot, párnát, „cókmókot” találunk, de Péter név szerint ismeri azokat, akikhez tartoznak, sőt egy családi ház tövében lakó hajléktalan hölgyről azt is tudja, hogy biztosan itt fogja tölteni az éjszakát.
Nemsokára már a kertvárosi negyeden túl, egy erdőcskében járunk, és kalauzunk egy kalyiba ajtaján kopogtat. A kisvártatva kijövő János örül nekünk, és „háztulajdonosi” kedvességgel fogad bennünket, mintha a barátait köszöntené. Emília és Péter kérdezgeti, teával és csokival kínálja. A csokit rossz fogaira hivatkozva visszautasítja, mire Emília a szeretetszolgálat ingyenes fogpótlási akcióját ajánlja a figyelmébe. Úgy nézek erre a férfira, mint egy jelenésre, annyira kiegyensúlyozott, udvarias, szépen beszélő, magáról, érzéseiről akkora közvetlenséggel, természetesen valló ember ugyanis. Megtudjuk, hogy segíteni szokott egy közelben lakó néninek füvet nyírni, havat lapátolni, mikor mire van szükség. Cserébe fát kap, azzal táplálja a tüzet a kunyhóban felállított vaskályhában. „De tegnap reggel mínusz négy fokra ébredtem, mert éjjel nem tettem rá. Túl nagy ez a kunyhó ahhoz, hogy egyedül belehelhessem. Az élettársam nemrég halt meg, »ment előre« – tekint az égre János, és ebben semmi színpadias nincsen. Inkább mintha egy számunkra, átlagemberek számára nehezen érthető, bölcs beletörődés gesztusa lenne.
Következő állomásunk egy lakótelep melletti, csupa üveg vendéglő, amely felirata szerint étel- és italkülönlegességekkel várja vendégeit. Nem is üres, néhány asztalnál meghitt beszélgetésbe merülnek a vacsorázók. Kintről ez afféle színházi előadásnak tűnik. Az épület előtt két férfi ül, az egyikük egy széken, a másikuk egy virágládában elhelyezett matracon. A fiatalabb, Endre mellett fekvő kedves kutya mélyen a szemünkbe néz, és nagyon lelkes, amikor megsimogatjuk. Öntudatos „terápiás” kutyának tűnik, az egész lénye maga az odaadás, a nyugalom, a biztatás. „Ő vigyáz ránk éjjel – büszkélkedik Endre, majd amikor arra kérjük, hogy jöjjön velünk, húzódjon meleg helyre, mert itt veszélyben van, elsőként rá, Pipire hivatkozva utasítja vissza a javaslatunkat. Aztán elmondja, mi a túlélés titka: nem szabad inni, és jól be kell takarózni. „Öt-hat takaróval. Legyenek nyugodtak, jól fel vagyunk szerelve, még egy szőnyeget is magunk alá tudunk tenni” – teszi hozzá. Pár méterrel arrébb egy nagy halom: a sok-sok holmi, amit féltenek itt hagyni. „Szeretik, rendszeresen segítik őket a környéken lakók, ez is oka annak, hogy maradni akarnak” – tudom meg Emíliától.
Egy-két perce állhatunk az étterem előtt, amikor két rendőr jelenik meg. Amennyire megszeppenek az érkezésüktől, annyira megkönnyebbülök, amikor látom, milyen kedvesek, megértők az itt tanyázó két férfival. Mint megtudjuk, az egyiküket „lakhely megállapítása céljából” keresik. Ez a cél itt most teljesül, mivel a férfi ezt hallva magára mutat, és így szól: „Itt lakom, megtaláltak!”
Dideregve és rossz érzésekkel szállunk vissza az autóba. Rossz magukra hagyni újdonsült ismerőseinket. A nappali melegedő közelébe megyünk, egy üresen álló kollégiumépület halljában december elején megnyitott éjjeli menedékhelyre, amely elvileg nyolcvan, de gyakran – szükség törvényt bont – több mint száz embert fogad be éjszakánként. Mivel még csak szűk félórája nyílt meg a kapu, egyelőre nagyjából félig telt meg a ház. Az összkép – mivel már most is elég sokan vannak a viszonylag kis helyen – kissé ijesztő, a hangulat mégsem rossz. A keskeny és szorosan egymás mellett elhelyezett matracokon ülő vagy fekvő emberek csendesen beszélgetnek, pihennek. Egy asszony a korai időpont ellenére máris hálóingben van, és meghitt mozdulatokkal igazgatja a fekhelyét. Noha csak ez a keskeny matrac adatik számára, ezt a kicsit igyekszik minél otthonosabbá tenni. A mellette levőn a párja fog aludni. Amikor végül ő is lefekszik mellé, megfogják egymás kezét.
„A matracaink hatvan centisek; nem lehetnek szélesebbek, mert különben nem férne el itt közel száz ember – tekint végig a termen Németh Norbert szociális munkás. – A legfőbb célunk az, hogy biztonságot nyújtsunk, és minél többek számára nyújthassunk. Ezért a rend fenntartására koncentrálunk, viszont nem kötjük különösebb feltételekhez a belépést. Azt hiszem, a hajléktalan-ellátásban ez a legkeményebb, legtöbb inzultussal járó szolgálat, éppen ebből adódóan. Kis túlzással csupán a biztonsági őr szerepét játszhatjuk itt, de azért mindenkit meghallgatunk, ha igényli. És a máltai szeretetszolgálat munkájának, intézményeinek sokrétűségéből fakadóan mindenkit el is tudunk irányítani más kollégákhoz, ha további segítségre van szüksége.”
Az utcai szolgálat Rimaszombat utcai bázisára visszatérve két ügyeletessel, Vasas Katalinnal és Dénes Gáborral beszélgetek. „Amikor valakit ki tudok zökkenteni abból, amiben él, és amit megváltoztathatatlannak érez, olyankor érzem a legsikeresebbnek magamat a munkámban” – mondja Katalin. „Igen, amikor sikerül egy feszült, szomorú ember arcára mosolyt csalni – én is így vagyok ezzel – erősíti meg Gábor. – Jó lenne, ha mindenki értené, hogy a hajléktalan emberek annyifélék, ahányan vannak, a hajléktalanság roppant heterogén, sokrétű, sokarcú. Amiben ezek a felebarátaink megegyeznek, csupán egyvalami: hogy a többség nem foglalkozik velük, és emiatt gyakran elveszítik a társadalmi hálójukat; azt a kapcsolatrendszert, ami számunkra teljesen természetes.”
„Egy sátorban lakó hölgy a pszichiátriai problémái miatt még villamosra sem mert szállni, de miután gyógyszert szereztem neki, visszanyerte a biztonságtudatát, és képessé vált arra, hogy emberek közé menjen, az ügyeit intézze – folytatja Katalin. – Leginkább az ilyen, picinek tűnő, egy ember élete szempontjából mégis jelentős változások éltetik a munkámba vetett hitemet. A feladatunk ezekben a napokban főként az életmentés. De messzebbre tekintünk, mint a holnapi nap. Az élet értelmébe vetett hitet is meg kell próbálnunk visszaadni.”
