A cselekvés? Játék és komolyság. Ennek kimutatására leginkább a barokk alkalmas, amely tele van finom szellemességgel. Kreatív fürgeség, találékony szellem képes az egyszerű, szemnek láthatatlan összefüggéseket felfedezni. Ez foglalkoztatja a Rómába érkezőt, aki a Palazzo Barberiniben szemléli a XVII. századi Pietro da Cortona mennyezetképét, Az isteni gondviselés diadalát. Mozgás és arctömegek közt elveszni látszik a címbeli tartalom, az enteriőrstílus dekorációjában, játékában. A fantázia magasiskolájában született képsorok mégis meg közelítik a titok-szférát. Hugo Rahner A játszó emberében találunk ilyen mondatokat: „A kinyilatkoztató Isten a csodának és a balgaságnak mintegy logika fölötti elemeiben igazolja magát. Éppen ez az ő játéka. És amit szemünkkel látunk, az mind hasonlat: leplezi, és egyben leleplezi a magasabb jelentést.” Ehhez tartozik a következő „bekezdés” is: „Az emberré lett Logosz (Ige) egyháza a maga legmélyebb titkait mindig szép mozdulatok, kimért és nemes öltözetek bőségébe fogja burkolni. Mindig »játszó egyház« lesz. Azért veszi »isteni komolyan« a hitet, az emberi testet.” Cortona falképén vannak „nemes öltözetek, szép mozdulatok”. Persze beszélhetünk az „isteni játék” több művészpéldáiról is. Ha már zeneivel kezdtem, azzal folytatom, amit a szóban lévő jezsuita teológus az emberi és keresztényi életbölcsességről ajánl figyelmünkbe, ami „gyógyító szükséglet” a modern embernek, mivel eltévedt a „makacs komolyság útelágazásain, vagy a puszta evilágiság értelmetlenségében.”
A napjainkban divatossá vált Hermann Hesse Nobel-díjas író Üveggyöngyjátékában a puszta célirányosság „merő komolyságába veszett kultúrát” mutatja be. Azt is fölhozza, hogy a „teljes ember csak a vidám, oldott lélekkel telített komoly játék” embere lehet. Az író utat említ, amelyen „korszakunk lassú széthullásáról egy szerzetesi fegyelem lelki érettségéhez” érkezhetünk. Bárki választ kaphat, hogyan alakítsa játékossá az életét. Ennek szabad, szárnyaló ereje csak annak adatik meg, aki „fájdalmasan és komolyan tanulta meg ezt a játékot úgy játszani, hogy a teljes elmélyülés önmegtartóztató és önzetlen életét éli. Aki ezen az úton eljutott a szív tiszta derűjéig, az mindent belevonhat élete játékába.” Például egy bibliai részletet, a miseszöveg valamelyik mondatát, s éppen olyan könnyedén, pontosan, mint egy matematikai képletet vagy egy Mozart-dallamot. A zenében rejlő játékosság eléggé ismert. És a zenét játszani kell. Az interpretációból kirajzolódik a szerző és az előadóművész karaktere, ha hűséges a partitúra-követés. Hogy sokszor fojtott, tragikus a hangkép? Azért a legtöbb műben megcsillan a derű, a csalódást megnyugvás követi. Különös példa éppen Mozart. Hallgassuk csak Requiemjének Dies irae tételét, abból is a „Csodakürtök zengenek meg” részletet. Komoly a dallam a kürtön, a basszusszólóban. Ez utóbbi alatt viszont játékos, rokokó hangzatok, ma azt mondhatnánk, akkori „diszkózene” szól a kürtön. A zeneköltő nem volt aszketikus, „kegyes” egyéniség, de az iméntivel igazolja, amit az alkotás lélektana belső fegyelemnek nevez a remekmű érdekében. Mozart a lét egyik legnagyobb kérdésének, az elmúlásnak vigasztaló derűjét fejezi ki a maga módján, tehetsége őszinteségével, ahogyan Flaubert bohóca, amikor bukfencet vet a Szűzanya oltára előtt, mivel ő ezt tudja legszebben.
Ha zene, itt van a tánc is. Hugo Rahner szerint „minden játék legmélye”, amely diszkréciót követel. A görögök a misztérium „kimondhatatlan dolgait” a tánc játék-karakterébe rejtették. Van valami sejtés – mondták –, amiről nem lehet beszélni. Jelen van ez a szakrális és a profán táncban egyaránt. Gondoljunk a csángóság tánchagyományára: szinte minden mozdulatnak van életérzés tartalma, „filozófiája”. Sors és hit úgy kötődik össze, hogy mindkettő kifejezhető a játék komoly természetével.
Igaz ez minden művészetre is. Nem veszti értékét akkor sem, ha a túlprofanizált világ szórakozására fordítjuk a figyelmet: a szakrális körből kivont dolgok, jelenségek sokszor messze esnek a teremtés komolyságától. Olyan ez, mint amikor a gyermeket elmerült játékában kicsúfolják, és ezzel megfosztják játéka igaz örömétől. A „játszó Isten” teológiai értelmezésében „metafizikai belátás” rejlik. Az, hogy a „világ és az ember teremtése ugyan istenien mély értelmű, de Isten számára semmiképpen sem szükségszerű”. Hugo Rahner így ad magyarázatot, s a mély értelműséggel az „isteni játék” legbenső lényegét határolja körül. Hozzáfűzi: „semmiképpen sem fosztottuk meg teremtő tevékenységet komolyságától, hiszen ezt mélységes értelmessége eleve magában hordja.”
A misztikus költészet egyik legkifejezőbb formája az égi játéknak. A XII. századi apátnő, természetgyógyász Bingeni Szent Hildegárdnak (manapság egyre többet emlegetik) a Szentlélekről írt ünnepi énekében ilyen sorokat olvasni:
Általad felleg árad, levegő
röpül, átívódik a kő,
vizek folyókat öntenek
és zöld pompát izzad a barna föld.
Ez a benső életáradat másként kifejezhető lenne? Elemek játékos, gyönyörködtető metaforáival ragadja meg a szerző a Lélek művét. Az így imádkozó ember egyetlen szent dolgot sem hamisít meg azáltal, hogy játékosra veszi a kifejezést, a formát, és elkerüli a „makacs komolyságot”.
E világi és égi játékok így tartoznak össze, természetünk törvénye ekként kapcsolódik az istenihez.
