A Keresztény Múzeum gyűjteményében szép számmal akadnak magyarországi főpapokat ábrázoló képmások, amelyek közül korábban már jó párat bemutattunk. Ezen portrék közül néhányon ugyanazt a püspököt, későbbi prímást ismerhetjük fel: Simor Jánost (1813-1891). Ha időrendbe állítjuk őket, akkor az első hely mindenképpen Szoldatits Ferencet (1820-1916) illeti meg. Festményén – a később tárgyaltakkal ellentétes beállításban – Simort fiatalon, győri püspökként láthatjuk.
Az egyháztörténész és jogász Simor fiatalon a bécsi kormány egyházi tanácsosa volt, majd harminchét évesen, 1857-ben a győri püspöki széket foglalta el. Tíz évvel később már a Monarchia hercegprímása volt – miként azt portréin láthatjuk is. Paczka Ferenc (1856-1925) 1881-es, illetve Liezen Mayer Sándor (1839-1898) 1886-os arcmása hasonló beállítást követ: a főpap székében ül, jobbra tekint, balja mögött asztalka, rajta könyvek, írószerszám, tinta vagy egy telerótt levélpapír. A müncheni, párizsi tanultságú Paczka Simor számára különösen kedves volt, hiszen modorát tökéletesítendő Rómába küldte – ott készült a múzeumban látható portré is. Simor még Bécsben ismerkedett meg a „divatos” irányzatokkal, és akkor született meg benne az a vágy, amely a kor oly sok egyházi emberét jellemezte: felvirágoztatni a hazát. Műgyűjteményének célja kettős volt: egyrészt pótolni mindazt, ami a viharos századokban Magyarországon elveszett, másrészt példát mutatni a kortárs művészeknek. Simor nem véletlenül kedvelte meg az itáliai reneszánsz festészetet követő nazarénus irányzatot, hiszen a kor lelkiségi válságaira a keresztény középkor, így a gótika, a kora reneszánsz ígért gyógyírt. Ennek megfelelően az 1875-ben megnyílt gyűjtemény jelentős része gótikus és reneszánsz táblaképekből állt, amelyek közül 333-at állított ki a Bibliothéka épületében – az első, 1878-as Maszlaghy Ferenc-katalógus szerint. Ám a kiállítótér nem felelt meg Simor elképzeléseinek, és gyűjteményének jövőjét jogilag is rendezni kívánta. Ezért mikor a volt jezsuita rendházat prímási palota céljára átépíttette, külön szárnyat biztosított a Keresztény Múzeum számára, amelyben 1887. május 5-e után már 564 művet tudott kiállítani. A műtárgyvásárlás és mecenatúra pénzügyi fedezetét leginkább az egyházmegye bérpalotáinak és földjeinek bérleti díjából fedezte, amit nyomon is követhetünk a fennmaradt számláknak köszönhetően. Ám Simor nemcsak képzőművészeti gyűjteményt alapított, hanem könyvtárat, kincstárat, modernizálta a levéltárat, és – miként már szó volt róla – reneszánsz stílusban átépítette a volt jezsuita rendházat. Ennek, azaz a Prímási Palota zárókő-elhelyezésének és oltárszentelésének százhuszonöt éves évfordulóját tavaly egy kiállítással, építészet- és kerttörténeti előadásokkal és egy kiadvánnyal ünnepelte meg az egyház. Ez utóbbi, CD-melléklettel ellátott kötet összefoglalja nemcsak az épület emeltetésével kapcsolatos információkat, hanem betekintést enged a palotában működő intézmények történetébe is.
