A néphagyomány viszont úgy tudja, hogy az erdőben valamikor sok medve élt, s róluk nevezték el a hegyet is. E tájnév már a XVIII. századtól ismerős megnevezés, s főleg Óbást, Egyházasbást (Újbást), Vecseklő, Medveshidegkút és Tajti települések tartoznak ide, de többen medvesaljinak tartják Almágy, Dobfenék, Gömörpéterfala és Cered falvakat is.
Medvesalja az más, nagyon más, mondta egyszer a népdalgyűjtő Ág Tibor, mert ott még valóban él a pentatónia. Vagyis a régmúlt köszön itt vissza, ahogy ezt Paládi-Kovács Attila is írta erről a nyolc faluból álló, jól körülhatárolható vidékről s az itt élő barkókról. Ennek magyarázata, hogy a Medves erdőségei természetes menedékhelyet nyújtottak a tatárjárás, a török hódoltság – Fülek vidékének megszállása – idején, hisz ezek a falvak kívül estek a hadak fő felvonulási útjain. Tehát e vidék népességének zöme az Árpád-kortól folytonos, s amíg „azonban e falvakban a középkorban még jelentékeny számú nemesség élt, az újkorra már a Medvesalja községei is a jobbágytöbbségű települések közé tartoztak. (A középkori oklevelek tanúsága szerint a ma ismert nyolc településen kívül egész sor egyéb falu, irtásközség létezett e vidéken.)
A falvak határa a XIX. század második feléig, a mocsaras területek lecsapolásáig alig változott. Azóta az erdők területe is megfogyatkozott, s nőtt a szántóföldek aránya. Mai lakosságának egy része mezőgazdasági munkából igyekszik megélni, de egyre több a közeli városokba ingázó is. Medvesalja lakossága római katolikus vallású, kultúrájában, népszokásaiban, nyelvjárásában erősen hagyományőrző, nem egy tekintetben archaikus.” Ezt mutatják a népdalaik is. Ág Tibor, Paládi-Kovács Attila, Kotics József, Cs. Nagy Lajos, Magyar Zoltán érdeme, hogy a legutóbbi időkben (az utolsó pillanatban) összegyűjtötték mindazt, amit a szájhagyomány megőrzött. Erről a vidékről fontos kiemelni, amit kevés helyről lehet elmondani, hogy közel ezeréves múltra tekinthet vissza. A legkorábbi alapítású falvaknak Bást (Egyházasbást) és Almágy tekinthető, s mint a birtokos Básthy és Almágyi nemzetségek szálláshelyei, a XIII. században már templommal is rendelkeztek. A képünkön látható kis román kori templomról van szó, amelyet később, a XVIII. században átalakítottak.
Gömöralmágy Rimaszombattól harmincöt kilométerre délre fekszik. 1275-ben Almag néven említik először, de már a XI. században is létezett. Vályi András rövid ismertetése szerint: „ALMAGY. Magyar falu Gömör Vármegyében, birtokosai több Nemes Urak, lakosai katolikusok, fekszik Egyházas Bástól, mellynek filiája nem messze. Határbéli főldgye, hegyes, és völgyes, de meglehetős búzát terem, károsítyák vidékjét a' nagy záporok, mivel gödrös fekvése miatt nem trágyáztattathatik, legelője szoros, mind a két féle fája van, malma is helyben, kendert áztató vize alkalmatos…”
Azt is tudni kell erről a tisztán katolikus, magyar vidékről, hogy az itteni lakosokat barkóknak mondják. Sokáig talányos volt számomra is ez az elnevezés – tudom, a székely és a palóc sem olyan egyszerő! -, de Paládi-Kovács Attila 1982-es tanulmánya alapján az elnevezésre is fény derült. Eszerint a XVIII. század utolsó két évtizedében a 10. magyar huszárezred (amelynek tulajdonosa ekkoriban Barco Vince tábornok volt) toborzási körzete nagyjából éppen a ma barkóságként ismert terület volt. Az innen huszárnak került legények tehát a Barco-ezredben szolgáltak, majd mint leszerelt „barkó huszárok” kerültek vissza. Logikusnak tűnik tehát, hogy ebből ragadt a térség lakóira a barkó név. Röviden ennyit a templom kapcsán Almágyról, s az itt élő hagyományt őrző népről, a barkókról.
