Fotó: Mudrák Attila
– Hallottam, hogy van olyan helység Magyarországon, ahol két külön katolikus templomba járnak a romák és a nem romák. El tudja ezt képzelni? Budapest VIII. kerületének hittantanáraként magam is sok ellenszenvet érzékeltem a romákkal szemben, és ráébredtem, hogy közvetítő szerepet kell felvállalnom – mondja Quirin Károlyné Ágnes, a 7-es kiscsoport tagja Esztergomban. – Kell, hogy legyenek embereik, mint a Beteszda-fürdőnél fekvő betegnek János evangéliumában. A közös zarándoklatok például kiváló alkalmai ennek. Egyszer elkísértem az egyházközségünk néhány roma tagját útlevelet igényelni, amikor Mariazellbe készültünk. Az ügyintéző először alig leplezett ellenségességgel beszélt velük. Ezt látva a pulthoz léptem, és határozottan azt mondtam: „Ők hozzám tartoznak.” És ez azonnal hatott. Kell a közvetítő, a pártfogó! Az évek során nemegyszer azt mondták nekem a roma testvérek: „Szerintünk Ági néniben is lehet egy kis cigány vér!” Akit befogadnak, megszeretnek, azt egy idő után már általában egészen közülük valónak érzik. És lélekben valóban mindenkinek romává kell válnia egy kicsit, aki cigánypasztorációval foglalkozik.”
Esztergomban, a Katolikus Nemzetközi Bizottság a Cigányokért (CCIT) április 8-ától 10-éig tartó konferenciáján a soknyelvűség bábeli káosza az érkezőt érő legerősebb benyomás. Minden előadás szövegét szinte az összes részt vevő ország nyelvére lefordították és kinyomtatták, az előtérben ki-ki megkeresheti a magáét. A hallgatóság lapozgat. A filozófus Vito Impellizzeri A szamaritánus lelkiismerete – A kulturális közelség lefelé fordított tekintete című főelőadásának szövegét fontos különösképpen is alaposan tanulmányozni, annyira mély és elvont. Amikor azzal szembesülök, hogy kilenc országból – Ukrajnából, Szlovákiából, Cseh-, Lengyel-, Francia-, Olasz-, Német-, Francia- és Spanyolországból – érkezett embereknek kellene beszélgetniük, élményeiket megosztaniuk egymással, kissé megriadok, és szinte lehetetlennek ítélem a kísérletet. Hiszen már egy-egy, a programra vonatkozó eligazító mondatnak az összes nyelvre való lefordítása is perceket venne igénybe. A konferencia mottója: „Európa, az egyházak és a kultúrák találkozása az irgalommal” A soknyelvű, sokféle árnyalatú európai kultúra képviselői találkoznak itt.
Hamarosan kiderül, hogy az ijedelmem alaptalan volt: mivel sok nyelven akarjuk ugyanazt, és igazán igyekszünk szót érteni, meg tudunk birkózni az akadályokkal. Sokat segít ebben a zene is, a cursillós szendrőládi roma zenészek, akik minden alkalommal fellelkesítik a terem hallgatóságát. Egy lengyel apáca néni közéjük térdel, lelkesen velük énekel (vajon milyen szöveget?), és az egyik gitáron üti a ritmust, többen táncolnak. Énekükben akkora erő van, hogy attól leomlik minden nyelvi és kulturális válaszfal. Különös ellentmondás, hogy itt ma éppen ők, a sok országban kitaszított és megalázott romák egyesítik a különböző tájakról érkezett, egymás nyelvét nem értő résztvevőket. Éppen ők csepegtetnek belénk reményt, hogy az irgalom mindannyiunkat átalakíthat, noha velük gyakran, sokan irgalmatlanok.
*
A 7-es csoport munkájába kapcsolódom be. „Kiscsoportunk” több mint harmincfősre duzzad, még a bemutatkozás is csaknem harminc percig tart, mert mindent fordítani kell magyarról angolra, angolról magyarra. Csoportvezetőnk ír, egy travellereket, azaz utazókat ellátó dublini plébánia vezetője. Eltöprengünk, hogy a traveller ez esetben egyszerűen romát jelent, vagy mindenkit, aki úton van. André Barthélémy atya, a CCIT alapítója mindenesetre a romák iránti szolidaritásból lakókocsiban élt. Sok helyütt maguk a romák nevezik magukat utazóknak, ami korábbi vándoréletmódjukra utal. De ha már a vándorlásról esik szó: az egyház is Isten vándorló népének tekinti magát, már csak ezért is különös figyelmet szentel az úton levőknek.
A feldolgozandó kérdések egyike Impellizzeri atya előadása alapján annak a kapunak nevezi a romákat, amelyen át Isten meg akar bennünket látogatni. Mennyire vagyunk ennek tudatában? – A határ nem a romák és mindenki más között, hanem az evangéliumi és az attól idegen magatartás között húzódik – mondja valaki, és mind helyeslünk. A csoport roma résztvevői pedig olyan élményeikről számolnak be, amikor fogyatékkal élőknek segítettek. Egyikük például egy vak embernek, aki nem is tudta, hogy roma a pártfogója, és könnyekig hatódott a kedvességén. – Mi az irgalom? – teszi fel a kérdést az egyik roma csoporttag. – Az, hogy nincsenek a másik emberrel szemben elvárásaim, hanem úgy szeretem, ahogy van – válaszol ő maga.
*
A szünetben Michels Antal atyát kérdezem. „Ferenc pápa az eszünktől a szívünkhöz akar bennünket elvezetni – mondja. – Mert lássuk be: a teológiánkból sokszor hiányzik az irgalmasság. Arra volna szükség, hogy merjünk a vízen járni, mint Jézus felszólítására Péter tette. Hogy félünk, az érthető lehet, de ettől még nem maradhatunk a csónakban. Az a baj, hogy nem merjük elhinni: valóban velünk lesz, ha kilépünk a vízre, és azokért teszünk, akikért senki más nem akar. »A sor végén állókért«, mint Impellizzeri atya előadásában elhangzott.”
*
„A CCIT a legnagyobb cigánypasztorációs európai szervezet, amelynek tevékenységét a szentszék is nagyra értékeli – hangsúlyozza Székely János püspök. – A vándorlók és úton lévők pápai tanácsának elnöke ezért erre a mostani konferenciára is üzenetet küldött. A CCIT léte bizonyítja, hogy az egyház tenni akar a romákért, az pedig, hogy a konferenciának idén már nem először a helyszíne Esztergom, jelzi, hogy a magyar egyház cigánypasztorációs eredményeit nagyra értékelik külföldön. Amikor arról beszélek külföldi vendégeinknek, hogy nálunk az elmúlt évben mintegy háromszáz roma végezte el a Cursillót, vagy hogy egyházunk hatvan közösségi házat tart fenn romák számára országszerte, ámulva hallgatják, és irigykednek. Mert az ilyesmi Európában a legkevésbé sem általános. A spanyol egyház például ugyan szociális téren rengeteget tesz a romákért ingyenkonyhák felállításával, tanulásuk segítésével, a pasztoráció terén azonban csak nagyon kevésre jutott. Emiatt a spanyol romák hetven-nyolcvan százalékát elvitték a szekták. Ezt én intő jelnek tartom, és azt mondom: nem a szociális felzárkóztatás az egyház legfőbb feladata, hanem az, hogy magát Jézust, azaz a legértékesebb kincsét adja nekik.
Mélyen hatott rám Impellizzeri atyának az a gondolata, hogy
tudnunk kell beállni társadalmunk legutolsó helyre szorított emberei, a cigányok mögé, a versengés és a küzdelem struktúrái helyett pedig az irgalom struktúráit kialakítani magunk körül.
A kiscsoportban, amelynek a munkájában részt vettem, többször is előkerült az a téma, hogy mennyire fontos, mekkora ereje van, ha egy nem cigány nehéz helyzetében közösséget vállal egy cigánnyal; jelzi, hogy megvédi, ha bántani akarják.”
*
„Ha megnyílunk a másik ember felé, megnyílunk Isten felé. És minél jobban megnyílunk Isten felé, annál jobban meg tudunk nyílni egymás felé is. Az irgalom nem a romának vagy a nem romának, hanem a személynek szól, aki Isten tervében nagyra hivatott. Az irgalom nyitja meg a lehetőséget, hogy ez a terv megvalósulhasson” – a 7-es csoportban délután már az összegzésnél tartunk. Mégis hiányérzetem van. Szép és igaz mindaz, amit összeszedegettünk a nap során elhangzottakból, ám mintha kerülgetnénk valamit. Talán szeretnénk mindent szebbnek látni, mint amilyen valójában. De az ír atya nem nyugszik, és olyan esetekre kíváncsi, amikor a romákat cserbenhagyták, bántották, kirekesztették.
Saját egyházközségének egyik tagja reagál először: egy környékbeli klubból kitiltották a travellereket Dublinban. Magyar példa: a cursillós romákat kezdetben idegenkedve fogadták, sőt kinézték a falu templomából, amikor megtérésük után beözönlöttek. Megesett, hogy nem szólt, amikor ilyesmit tapasztalt, mondja Dúl Géza atya, a gyömrői Ceferino Ház vezetője. Ma már szégyelli ezt. Abban bízott, hogy elül a dolog, nem akarta feszíteni a húrt. Pedig nem szabad hagyni, hogy egyedül érezze magát, akit megbántottak. Egy roma asszony elmondja, hogy a kisfiával kötekedett a többi gyerek, amikor ministráns lett. Ma viszont ő már főministráns, míg a többiek lemorzsolódtak.
Újabb és újabb csoporttagok bátorodnak fel, osztják meg velünk fájdalmas történeteiket. „Sokat küzdöttem amiatt, hogy cigánynak adott a Jóisten – mondja egy asszony. – Nem tudtam, hogy az vagyok. Éreztem az iskolában, hogy a többieknek gondjuk van velem, de nem sejtettem, mi az. Kizártak a játékokból, nem fogták meg a kezem, kegyetlenek voltak. Aztán egyszer, amikor rosszul feleltem, lecigányoztak. Feldúltan otthagytam az órát, este pedig megkérdeztem a szüleimet, mit jelent az, hogy cigány. A kamaszkorom még több szenvedést hozott. A hittanos -közösségem volt az egyetlen, amely befogadott. Ott tudtam meg, hogy a Jóisten úgy szeret engem, ahogy vagyok: cigányként. De még ma is csak a templomban nem érzem úgy, hogy más lennék, mint bárki más. Teljesen otthon még ma is csak ott érzem magam.”
*
„Mi az, amit az irgalmas szamaritánus meglátott, amikor az összevert emberhez lehajol? Meglátta, amit az áldozat látott. A rablókat, a cserbenhagyókat, a félelmet, a magányt, a sötétséget – mondja Impellizzeri atya a nap végén, egy kérdésre válaszolva. – Akkor vált a bajba került felebarátjává, amikor képes volt az ő szemével nézni a dolgokat. »Elvesztegette« az idejét, hogy ne veszítse el a testvérét.”
A romák gyakran a társadalom peremén, vesztesként élnek. Hogyan lehet méltósággal, örömmel vállalni a vesztesek helyzetét? – hangzik az utolsó kérdés. „A társadalom pereme teológiai fogalom – válaszolja az előadó. – A társadalom pereme Krisztus teste, hiszen az egyházat ott és akkor tapasztaljuk meg igazán, amikor a szegény felé elindulunk.”
*
„Ahogyan a pünkösd csodája mutatta, Szent Péter beszédét megértették a különböző nyelvű hallgatók, de nem azért, mert elfelejtették a saját nyelvüket, hanem mert mindannyian a saját nyelvükön hallották ugyanazt az örömhírt – mondja Erdő Péter bíboros szombat esti homíliájában a konferencia résztvevőinek. – Krisztus evangéliuma tehát kapcsolatba hoz minket Istennel, és testvéri közösségbe foglal egymással is. Ezért olyan fontos, hogy az egyház közösségében mindenki otthon érezze magát: cigányok és nem cigányok, magyarok, franciák vagy bármilyen nép gyermekei. Nem mondhatjuk tehát, hogy az egyház »befogadja« a cigányokat, hanem el kell ismerni, hogy ők ugyanolyan egyenjogú tagjai az egyháznak; ugyanúgy otthon vannak benne, mint bárki más.”
