A dokumentum egyik legfontosabb tanítása, hogy az emberi személyt állítja középpontjába, aki „a társadalmi élet alapja és célja”. A következőkben megnézzük ennek a tanításnak biblikus gyökereit és következményeit az élet egyes területein.
Az „istenképiség” mint a személy elsődlegességének alapja
Az egyházi tanítás kiindulópontja az, hogy túláradó szeretetével Isten minden embert a saját képmásra teremtett (vö. Ter 1,28), ezért az ember „istenképiséggel” rendelkezik. Ennek az üzenetnek több következménye van. Az egyik következmény magára az élet értelmét kereső emberre vonatkozik.
Az üzenet szerint az ember csak Isten szeretetének felismerésében „fedezheti fel saját létezésének és történelmének gyökereit és végcélját” (ETTK 34), amelyek szerint rendezheti egész életét és egyes döntéseit. Isten mindent megelőző és hazaváró szeretete ugyanis egy olyan távlatot és értékrendet ad számára, amelyben értelmezi és értékelni tudja önmagát, vágyait, törekvéseit és tetteit. Más szavakkal: Isten üdvözítő tervének felismerése adja meg az ember számára az úgynevezett „identitástudatot”, és ez teszi őt igazán szabaddá a külső hatásokkal szemben (vö. ETTK 45). Így például az ember csak Isten szeretetének végső távlatában tudja helyesen értelmezni a betegségeket, megpróbáltatásokat és a rövid távú haszonnal kecsegtető kísértéseket.
Az istenképiségnek azonban van társadalmi vonatkozása is. „Az emberi személy nem kíván társadalmi, gazdasági és politikai struktúrák eszközévé válni, és nem is szabad azzá válnia, mivel az ember szabadsága azért van, hogy végső célja felé irányuljon.” (ETTK 48). Egy másik helyen pedig alapelvként megállapítja, hogy az egész társadalmi élet középpontjában az ember áll.
„Az egész társadalmi élet semmi mással össze nem téveszthető főszereplőjének, az emberi személynek a kifejeződése. Az egyház sokszor és sokféle formában volt ennek a tudásnak hiteles értelmezője azzal, hogy felismerte és leszögezte: a társadalmi lét minden területének és minden megnyilvánulásának középpontja az emberi személy” (ETTK 106).
Az alapelv, hogy a társadalmi élet középpontjában az ember áll, az élet minden területén érvényes, ezért azt a kompendium minden esetben következetesen képviseli. A következőkben a társadalmi élet három területét vizsgáljuk meg, és az ott felmerült legaktuálisabb kérdésekre – a kompendium alapján – a személy elsődlegességének elve szerint adunk válaszokat. Ez a három terület: a család, a munka és a gazdaság. Először a családnak a személyre vonatkozó kitüntetett hatásával foglalkozunk.
A kibontakozás helye: a család
Jól ismerjük a statisztikai adatokat, amelyek azt mutatják, hogy a házasság válságba került. Az elmúlt huszonöt évben a megkötött házasságok száma a felére csökkent, ugyanakkor a házasságoknak több mint a fele válással fejeződik be (KSH, Statisztikai Zsebkönyv). Emiatt sokan arra a következtetésre jutnak, hogy a házasság intézménye felett eljárt az idő, és elfogadható az úgynevezett élettársi kapcsolat is. Az elmúlt évben ennek bejegyzését törvényerőre is emelték. Az egyház azonban az evangélium tanításából kiindulva következetesen kiáll az Isten által megszentelt házasság, vagyis a teljes életre elkötelezett életforma mellett. Ez az életforma felel meg a Szentírás üzenetének és az emberi személy lényegéből származó törekvésnek. Az ember lelke mélyén arra vágyik, hogy teljesen és végérvényesen – nem pedig csak átmeneti ideig – odaajándékozza önmagát a másiknak, és a másikat mint személyt elfogadja. Ezt az igényt a rövidebb-hosszabb ideig tartó együttélések és élettársi kapcsolatok nem elégítik ki. Ugyanakkor a gyermekek felnövekedésének és a személyiség kibontakoztatásának is a család a legalkalmasabb színtere. Hiszen „a családban rögzülnek belénk életünk első éveitől fogva az erkölcsi értékek, itt adódik át a vallási közösség lelki öröksége, a nemzetek kulturális hagyománya; a család a társadalmi felelősség és a szolidaritás iskolája” (ETTK 213).
A személy szempontjait figyelembe véve mondhatjuk, hogy a családnak elsődlegessége van a társadalommal szemben (ETTK 214). Azt is el kell ismerni azonban, hogy a társadalom a közjó biztosítására való törekvésben nagy segítséget tud adni a családnak, hiszen a közjó tartalmazza azokat a feltételeket, amelyek a személy kiteljesedését segítik. Ilyen feltételek például az emberi méltóságból származó jogrend, az igazságosság, az egészségügyi vagy kulturális szolgáltatások. Azonban ezek a társadalmi értékek is javarészt a család közvetítésével, a családban jutnak el a személyig. Ha a család – mint a társadalom alapsejtje – sérül, nem születnek gyermekek, nem tudnak velük eleget foglalkozni, az otthoni gondok miatt a család tagjai lelkileg sokkal könnyebben sérülnek, és a munkájukat sem tudják teljes odaadással végezni.
Belső önállóság – külső segítséggel
A személy szempontjait figyelembe véve mondhatjuk azt, hogy a társadalom a szubszidiaritás (kisegítés) elvének megfelelően adjon segítséget a családoknak. Ez azt jelenti, hogy a társadalom úgy adjon segítséget a családoknak, hogy azok belső önállóságukat meg tudják őrizni. „Ezen elv értelmében az állami hatóságoknak tilos kivenniük a család kezéből azokat a feladatokat, amelyeket az jól el tud látni önmagában vagy szabadon társulva más családokkal; másrészt viszont ugyanezen állami hatóságok kötelessége támogatni a családokat azzal, hogy biztosítanak számukra minden szükséges segítséget, hogy kellőképpen meg tudjanak felelni valamennyi feladatuknak” (ETTK 214). Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a személyközpontú keresztény társadalometika kitüntetett jelentőséget tulajdonít a családnak. Az egyház azért is áll ki következetesen a házastársi hűség, a felbonthatatlan házasság és az új élet vállalása mellett, mert ezek mind a család és a családon belül élő személyek igazi javát szolgálják.
