Szeptember elején e-mailben érkezett a meghívó: egy nemrég felfedezett és restaurált itáliai mesterművet mutatnak be a Budapesti Olasz Kultúrintézetben. Kiderült, hogy sok évtizeden át a pesti ferences templom padlásán hevert egy 273 x 178 centiméteres, vászonra festett oltárkép. Különös belegondolni, hogy egy kvalitásos velencei munka elfeledve előbb valahol a kolostorban, majd egy tetőtérbe zárva porosodott. Várt. Senkinek nem hiányzott? Az ország és a főváros közben a millenniumot ünnepelte, majd a századfordulót. Néma, hallgatózó tanúja volt az alanti utcákon, tereken zajló első világháborúnak, a tanácsköztársaságnak, a második világégésnek, az ’56-os forradalomnak, aztán a rendszerváltozásnak és az ezredfordulónak is. Százhúsz éven át senkit sem érdekelt? Nem vették észre? Ez idő alatt nem akadt egyetlen szerzetes vagy lelkes műkedvelő, aki kegyelemből, szánalomból a gondjaiba fogadta volna? Kis magyar abszurd. Abszurd, ami idáig történt, illetve ami nem történt meg ezzel az alkotással. Mindenesetre sürgető figyelmeztetés-felszólítás: mindenki nézzen körül a háza táján, amíg nem késő… Most azonban merüljünk el e felfedezés örömében és eredményében!
Két évvel ezelőtt az akkori templomigazgató, Tokár János OFM talált rá a képre. Ideiglenesen a rendház folyosóján helyezték el a megsötétedett lakkréteg miatt teljesen kivehetetlenné vált, ázott, szennyezett festményt. A házfőnök indítására ezután felvették a kapcsolatot Görbe Katalinnal, a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) vászonkép-restaurálás szakirányának oktatójával, aki miután alaposan megvizsgálta az alkotást, úgy ítélte meg, hogy mindenképpen érdemes foglalkozni vele. Felújítására az egyetem restaurátor-műhelyében, vezető szaktanárok közreműködésével került sor a 2015–2016-os tanévben. Végre láthatóvá vált a téma; újra élénk színekben pompáztak a figurák: Szűz Mária Szentháromsággal, szentekkel és donátorral.
Fehér Ildikó művészettörténész, az MKE egyetemi docense kutatásaiból immár tudjuk, kitől, mikor és hogyan került az értékes oltárkép a rendhez. Sőt, az általa idézett latin nyelvű jegyzékből az is kiderül, hogy annak idején hova függesztették ki a templomban: „Szent Márton püspök képe a szentélyből át lett helyezve a Szent József-oltárhoz. Szent Márton helyére fel lett helyezve a legnevezetesebb Boldogságos Szűz Máriának, mint Szent Ferenc harmadrendje patrónájának képe, amelyet Jacopo Palma festett az 1564. évben, éppen háromszáznégy éves kép 8000 forint értékben, e képet a tekintetes Luby bárói család adományozta” – áll a pesti ferencesek 1868-as Inventáriumában. A nagyméretű alkotást valószínűsíthetően bő negyed évszázaddal később, 1895-ben emelték le onnan. Akkor, amikor a millenniumra készülve teljesen felújították a templombelsőt, Lotz Károly és tanítványa, Tardos Krenner Viktor pedig freskó-szekkó technikával mennyezeti képeket festett a szentély és a hajó még dísztelen boltmezőibe.
Ismert kultúrtörténeti tény, hogy Liszt Ferenc sok szállal kötődött a belvárosi ferencesekhez, gyakran vendégeskedett a rendházukban. Pesti tartózkodása idején legtöbbször az Alcántarai Szent Péter-templomba járt imádkozni vagy szentmisére. Állandó ülőhelyét később kis réztáblával jelölték meg a jobb oldali első padsor könyöklőjén. Jóllehet Liszt egyházzenei működésének központja a belvárosi Nagyboldogasszony-templom volt, fő lelki bázisa mindvégig a „ferences ház” maradt. E szentély később azért is vált kiemelt jelentőségűvé Liszt személyes, spirituális életében, mert itt lett a ferences harmadrend tagja. A világhírű zeneszerző-zongoraművészt P. Golessény(i) Pantaleo provinciális fogadta a rendtartomány konfráterévé. Hűséges elköteleződésének üzenetértékű jeleként 1865. augusztus 15-én ferences habitusban vezényelte Szent Erzsébet legendája című oratóriumának ősbemutatóját a Pesti Vigadóban. Liszt azt szerette volna, hogy majd e rendi öltözetben temessék el a pesti ferencesek kriptájában… (Végül sajnos nem itt, hanem veje, Richard Wagner „városában”, Bayreuthban helyezték örök nyugalomra.)
Watzatka Ágnes Budapesti séták Liszt Ferenccel című tematikus útikalauzában röviden összefoglalja a zongoravirtuóz-zeneszerző vonatkozó „egyházi pályafutását” is. Liszt Ferenc apja rövid ideig ferencesnek készült, „rendtársai” iránti rokonszenvét élete végéig megőrizte, és átadta a fiának is. Liszt első pesti tartózkodásakor, 1823-ban még az édesapjával vizitált a ferenceseknél, akik nagy szeretettel vették körül a zongorista csodagyereket.
Az ifjú művészt aztán 1840-ben Wagner Kapisztrán házfőnök – apja egykori novíciustársa – fogadta. Liszt 1856 őszén jelentkezett konfráternek. Másfél évvel később, 1858. április 11-én, a belvárosi templomban előadott Esztergomi misét követően ment át a zeneszerző a közeli ferencrendiekhez, ahol egy csendes szertartás és házi ünnepség keretében vették fel a ferences harmadrendbe. Liszt díszoklevelet kapott, majd egy testvér ünnepélyesen felolvasta a latin nyelvű tanúsítványt. 1865-ben habitust varratott magának… – ahogy erről már szó esett.
De térjünk vissza az oltárképre, amelyet 1868-ban történt kihelyezésétől Liszt nyilván számtalanszor láthatott kedvenc helyéről, az első padsorból; utoljára halála évében, 1886 márciusában. Mit, illetve kiket ábrázol e sokszereplős festmény? Fehér Ildikó a következőképpen mutatta be az oltárkép témáját: „A főalak középen Mária, fölötte angyalokkal körülvéve az Atya, a Fiú és a Szentlélek jelenik meg. Baloldalt, elegáns, sárgás-narancsos köpenyben a gyógyító Szent Pantaleon mutat egy nyitott könyvre, illetve a donátorra. A fekete ruhát viselő, áhítatosan feltekintő figura a kép megrendelője; ő az egyetlen, aki a földi szférához tartozik. Mária mellett kétoldalt ugyancsak szentek térdelnek: Domonkos és Jeromos, illetve Assisi Ferenc és Sienai Katalin. Fölöttük Keresztelő János és János evangélista alakja fogja közre a Szentháromságot. A kép egyik izgalmas különlegessége az említett kötet. Miután a restaurálás után olvashatóvá vált Dioszkoridész görög katonaorvos neve, sikerült beazonosítani azt a valóban létező gyógynövényes könyvet, amelyet először 1562-ben – aztán több további kiadásban – Velencében jelentettek meg. A festményen ábrázolt oldal(pár) az orchideák családjába tartozó növényekkel az első században élt Pedaniosz Dioszkoridész botanikai munkájának Pietro Andrea Mattioli-féle fordítását láttatja. Az orvos szent Mária, a közbenjáró figyelmébe ajánlja a donátort. A »megrendelő« személyét illetően egyelőre csak elképzelések vannak. Felmerült a bécsi udvari orvos, a Mattioli-fordító Zsámboky (Sambucus) János neve, illetve Vincenzo Valgrisi velencei nyomdászé is, aki abból szerzett rangot és vagyont, hogy összesen mintegy harminckétezer (!) példányban adta ki Dioszkoridész említett művét.”
A festő személyét illetően találgatnak a művészettörténészek, mondta Fehér Ildikó: „Nyomozni kezdtünk a kép hátoldalán olvasható név és egy évszám – Jacopo Palma 1564 – után. A felirat azonban félrevezető. Nem a festmény eredeti hordozóján, hanem az azt megerősítő, úgynevezett dublírvásznon látható, vagyis egy helyreállítás, javítás alkalmával kerülhetett rá. A stíluskritikai vizsgálatra az oltárkép megtisztítása után nyílt lehetőség. Nem csak magyarországi szakértőket kérdeztünk meg. Megmutattam többek között a firenzei Uffizi képtár barokk festményekkel foglalkozó kurátorának, a Palazzo Pitti korábbi képtári igazgatónőjének, Rómában több vezető művészettörténésznek, és a párizsi Sorbonne Egyetem Reneszánsz Intézete igazgatónőjének. Eddig konkrét nevet egyikük sem tudott, illetve akart mondani. E gondosan megszerkesztett égi jelenet nem egységes alkotás, a figurák kidolgozottsága alapján két vagy három festő dolgozhatott rajta. Vagyis műhelymunka, ami egy ekkora oltárképről lévén szó nem meglepő. Stílusa alapján azt lehet mondani, hogy 1600 körül készült, közép- vagy észak-itáliai festő körének műve, de leginkább Velencéhez köthető. Igazi kuriózum, amely Tátrai Vilmos, a Szépművészeti Múzeum Régi Képtára főmuzeológusának véleménye szerint olyannyira egyedi és különleges, hogy még a gazdag itáliai gyűjteményükben sincs hasonló stílusú, ebből a korszakból származó festmény. Most oda került vissza, ahol százötven évvel ezelőtt függött, a pesti ferences templom szentélyének bal oldali falára. Azt hiszem, hogy fővárosi templomban jelenleg nincs ennél régebbi, vászonra festett oltárkép.”
A szentmiséken helyéről fel-feltekintő vagy csöndben imádkozó Liszt bizonyára nagyon szerette ezt a festményt. Egy kicsit talán a sajátjának is érezte; személyesnek, neki szólónak. Nemcsak a rajongott itáliai művészet színei miatt. E kép egyszerre jelenítette meg az őt itt „befogadó” ferences testvér, Pater Pantaleo patrónusát, Isten szegénykéjét a stigmákkal, és mindenekelőtt Máriát, ahogy az Inventáriumban feljegyezték, „Szent Ferenc harmadrendjének patrónáját”.
