Fotó: Lambert Attila
– A színművészeti egyetemen a vezető tanárok általában színházak szerint alkotnak csoportokat. Én Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter „víges” osztályába jártam. Már másodiktól részt vettünk különböző „haknikon”, harmadik-negyediktől pedig elkezdtünk játszani a Pesti Színházban. Hirtelen olyan művészek lettek a kollégáink, mint Kern András, Börcsök Enikő, Lukács Sándor, Pap Vera, akik folyamatosan meséltek arról, hogy mi minden történt velük a színházban. Életem első előadása a Vízkereszt volt, a Pesti Színházban. Annak idején itt született meg bennem az elhatározás, hogy színész akarok lenni. Erre gondolva ültem a Vízkereszt olvasópróbáján, amikor odajött a rendezőasszisztens,
Várnai Ildikó, és a kezembe nyomott egy vastag könyvet. Vígszínházi szereposztások voltak benne a ’60-as évektől, a közreműködők aláírásával. Úgy emlékszem, az Éjjeli menedékhellyel indul… Ahol kinyitottam, Darvas Iván aláírását láttam. Aztán lapoztam vagy háromszáz oldalt, és ott állt, hogy Sebastian: Vecsei Miklós, és én is aláírtam. Úgy éreztem, ha többé semmi más nem történik velem az életben, már megérte megszületnem.
Igaz, hogy gyerekkorától vonzza a kultúra minden ága?
– Talán nem is általában a művészet, hanem a világ. De azt gondolom, hogy ma a művészet képes a legjobban megragadni azt, és a legizgalmasabb kérdéseket feltenni. Itt a gitárom, szeretek írni, szeretek játszani, rendezni is… Vannak filmes elképzeléseim, sőt kisfilmet már készítettem is. Megihlet egy téma, egy problémakör, és próbálok reagálni rá. Most például, hogy sorozatokban játszottam, elindítottam egy Facebook-oldalt az érdeklődőknek. Jegyzeteket, reflexiókat írogatok oda. Ódzkodom a megmondó szerepkörtől, de ha olvasok egy jó verset, találok egy frappáns idézetet, megosztom, és ha olyasmi történik a mindennapokban, ami felkelti a figyelmemet, posztokban elmondom róla a véleményem. Két-három naponta felteszek valamit, ami elindítja a kommunikációt. Például itt volt a Charlie Hebdo olaszországi földrengésről szóló felháborító lasagnés karikatúrája. Senki nem szólt, nem robbant tőle a közvélemény. De említhetem a Való Világ bögyös macát ábrázoló, „Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém!” feliratú plakátját is, amellyel a magyar irodalom egyik legfontosabb művét, a János vitézt köpték le. Úgy tűnik, ez már senkit sem zavar; nem öntötték le, nem volt, aki eltüntesse, nincs felzúdulás az érintett tévécsatorna székházánál. Én teljesen kész vagyok ettől. De talán nincs bennem elég bátorság, így az írásokon és a színházon keresztül demonstrálok.
Színészként érzi a felelősséget, a művészet és a hivatás felelősségét? Fontosnak tartja a színház üzenet jellegét?
– Az üzenetközvetítéssel óvatos vagyok. Próbálok felépíteni magamban egy értékrendet a jézusi tanítás alapján, de én ezt nem akarom direkt módon ráerőltetni másokra. A színházban a szerepeimen keresztül valamilyen ember leszek; mindig olyan, amilyet az adott szerep megkíván. Szerintem ma a legfontosabb: a közös kérdésfeltevés. Mert ez a világ nem olyan, ahol bárkit meg lehet győzni. Mindenkinek megvan a maga igazsága. Egyre fiatalabb korban bebetonozunk magunknak egy véleményrendszert, amelyből aztán életünk végéig sem engedünk. Nagyon nehezen fogadunk be egy, a miénktől eltérő állítást. Ez valamiféle kulturális eldeformálódás. De ha meg tudunk fogalmazni egy jó kérdést – amelyre aztán különböző válaszok születhetnek –, már elértünk valamit. Nehéz kommunikálni, de a művészetnek, a színháznak talán ez lesz a legfőbb feladata: jó kérdéseket feltenni, jókor és pontosan.
Szóval egy szerep is segíthet „kérdezni”?
– Színészként úgy kell „átadnom” a legnegatívabb szereplőt is, mintha egyúttal az ügyvédje is lennék. Meg kell jelenítenem a maga létező, nem létező igazságát, vélt vagy valós értékeit. Vagyis színészként nem ítélkezhetünk. Hamis hozzáállás lenne, ha mondjuk egy figura negatív vagy pozitív értékeit túlhangsúlyozva-átnyomva manipulálnánk a közönséget. A nézőnek magának kell eldöntenie, hogy melyik oldalra áll. Nyáron a III. Richárddal foglalkoztam. Abban az anyagban éppen az az ördögi, hogy mindenki Richárd mellé áll, a néző az előadás végére megtalálja magában Richárdot. A színésznek meg kell védenie az általa alakított karaktert. Ettől az egyensúlytól lesz hatásos a dráma.
Ismerve átpolitizált kulturális életünket, jelentett bármilyen nehézséget, benső feszültséget a társulati, pontosabban a vígszínházi lét?
– Nem kell kompromisszumokat kötnöm, ahogy mondogatnom sem azt, hogy hívő vagyok. Én nem Istennel foglalkozom a színházban, nekem a színház maga istenélmény. Amikor bejövök, olyan, mintha egy templomba lépnék be. A Vígben nagyon jó rendezőkkel dolgozhatok, a kollégáim pedig egyúttal a barátaim is. Tudom, hogy sok közösségben probléma az értékrend vállalása. És van, hogy az emberek emiatt, akár észrevétlenül is, feladják, felhígítják az értékrendjüket, hogy ne lógjanak ki a csapatból. Ahogy én látom, a nyugat-európai kereszténység is egy efféle hígítás áldozatává kezd válni. Itt azonban nincs ilyesmi, attól ilyen jó a csapat, hogy mindenki másmilyen, és kíváncsiak vagyunk egymás másmilyenségére.
Számos könyv veszi körül itt, az öltözőben is. Gondolom, a Bűn és bűnhődést a közelgő bemutató miatt vette elő újra…
– Igen, ez egy kipreparált példány. Rendszerint aláhúzgálom, jegyzetelgetem az általam olvasott könyveket. A Bűn és bűnhődésben csak egy kis szerepet játszom, Mikolkát. Most egyébként a Vagy-vagyot olvasom Kierkegaardtól. Ez itt éppen a válogatott művei… Édesapám már régóta ajánlgatta, de eddig csak kerülgettem. Kierkegaard szakított nagy szerelmével, Regine Olsennel, mert úgy vélte, hogy ennél jobban már nem tud szeretni, így inkább elhagyta. Ez az érzés, e nagy szerelem élete végéig elkísérte. Rengeteget írt róla árnyaltan, őszintén, humorral. Sokáig nem tudtam „rákapcsolódni”, merthogy túl bonyolult, terjedelmes… A napokban elfogott egy hasonló hangulat, és gondoltam, belenézek. Annyira jó… – megnyugtatja az embert. Olyan dolgokat mer leírni, amelyeket az ember nemhogy másoknak nem mond el, még magának sem vall be.
A színpadon fontosakká válnak az olvasott, illetve megélt tapasztalatok?
– Egy színész minél beljebb ás magában, minél igazabban keresi önmagát, annál nagyobb egyéniség lehet, és annál többet tud átadni másoknak. Nekem „munkaeszköz”, hogy olvasok, zenélek, gyötrődöm a világgal, a szerelmeimmel… Ezek nélkül nem tudok robbanni, és nem tudok meghalni a színpadon. Folyamatos feszültségben kell lennem a világgal és az érzelmeimmel. Nem szabad megnyugodni! Isten számomra energia. Néha úgy érzem, hogy betölt. Amikor a színpadon mélyen átélek valamit, tudom, hogy ott volt velem.
Főleg az érzelmekben? Egy-egy pillanatban…
– Egy pillanatban vagy valamilyen felismerésben. Ezt még nem meséltem senkinek, mai gondolat, talán írok róla egy kis „cikkelyt” az oldalamra. Majdnem minden előadás próbáján elérkezik az a pillanat, amikor a rendező könyveket akar látni a színpadon. Most Michal Dočekal is ezt kérte a Bűn és bűnhődéshez, úgyhogy a kellékesek rengeteg könyvet hoztak a pincéből. Volt ott minden, a finn–román szótártól Lenin válogatott műveiig. Köztük pedig egy lábjegyzetekkel ellátott, a Szent István Társulat által kiadott teljes Biblia is, amit felhoztam az öltözőbe. Itt van! Mindig is el akartam olvasni. Mivel gyerekkorom óta templomba járok, azt gondoltam, nagyjából ismerem. De már az ötödik oldalon kiderült, nemhogy nem ismerem, hanem olyan izgalmas szimbólumrendszer szövi át, ami az istentiszteleteken nem állt össze a fejemben. Azt mondtam magamban, hogy amíg játsszuk a Bűn és bűnhődést, remélem, legalább tíz évig, itt lesz nálam, és a takarásban a Bibliát fogom olvasni. Milyen érdekes például a Teremtés könyvében a jó és a rossz tudásának fája. Éva, majd Ádám beleharap a tiltott gyümölcsbe, amely által megismerik a bűnt; vagyis inkább a bűn fogalmát, „a rossz tudását”. Eddig ott voltak az örökkévalóságig egymásnak; egy test, egy lélek az ősszerelemben. Most pedig, hogy megismerték a bűnt, az első, hogy „felöltöznek”. És ebben a pillanatban megjelenik a kertben az Úr, és megkérdezi az „embert”: Hol vagy? Ádám elszégyelli magát, és elrejtőzik. Isten pedig tudja, hol van, mégis keresi. Mint egy szerelmet, mint egy elveszettet, aki hiányzik neki. Milyen szép, nem? A színészetben az egyik alapfogalmunk, hogy „gyereknek kell maradnunk”. Ez is egy hasonló helyzet, hiányzunk Istennek, amikor nem vagyunk gyerekek.
Egy korábbi beszélgetésben említette, hogy a színházi hivatását egyfajta szociális munkának is tekinti. Családi, atyai örökség a „máltai szellem”?
– Úgy érzem, ha sikerül felhívnunk a figyelmet társadalmi problémákra, ha sikerül felráznunk az embereket, és nem hagyjuk, hogy belenyugodjanak olyasmibe, amibe nem szabad, akkor tettünk valamit a színházban. Közvetetten, de talán el tudjuk érni, hogy a nézők empatikusabbak legyenek a kiszolgáltatottakkal. Bizonyára egész életemben vívódás tárgya lesz, hogy miért nem lettem szociális munkás a szüleim mellett. Rengeteg emberen segítenek a hivatásuk révén, de az a munka egy igazi mókuskerék. Persze a színház is az. Én nem tudnám azt csinálni, amit ők. Nekem ez a hivatásom. Most úgy érzem, talán itt tudok a legjobban segíteni. Ezért megpróbálom száz százalékban odaadni magam.
A Pál utcai fiúk november eleji bemutatójára készülnek, amelyben a főszereplőt, Nemecseket játssza-énekli. A padláshoz és A dzsungel könyvéhez hasonló zenés sikerdarabra számíthat a közönség? Belülről milyennek látja?
– Nagyon szeretem. Fiatalos, sírós, nevetős, lélekemelő. Egy energiabomba. Grecsó Krisztián remek szövegkönyvet írt a regényből, és fantasztikusak a zenék. Szerintem fontos előadás lesz belőle. Komoly hatással lehet, különösen a tizenévesekre, akik újragondolhatják a barátság értékét. Milyen valóban együtt lenni, nem pusztán az interneten csetelgetni; milyen együtt lógni, egy gólnál megölelni a másikat…? Az én generációm még éppen megélhette ezeket az „együtteket”, az öcsémék nemzedéke viszont már nem. Pedig ezt az élményt semmi sem pótolhatja. Azt hiszem, hogy A Pál utcai fiúk olyan előadás lesz, ami egy ismert történeten keresztül visszaad valami nagyon fontosat nekünk, és rajtunk keresztül a fiataloknak.
