Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy különbség van a teológiában aközött, amit biztosan tudunk, és amire csak valószínűséggel következtethetünk. A részletkérdésekről – amelyek számunkra sokszor éppen a legizgalmasabbak – nem kapunk pontos felvilágosítást a kinyilatkoztatásból. Mindkét gondolkodó olyan üdvösségoptimizmust mutat be, amely Isten örökkévaló, önközlő és üdvözítő ajánlata a világ számára, s amely az idők végéig fennáll. A történelmet áthatja ez az isteni ajánlat, amely Jézus Krisztusban valósult meg, vált egyetemessé és elérhetővé. Boros hipotézise szerint ez az ajánlat lesz közelivé és személyessé számunkra a halálban, amikor is „a kezünkbe helyezett végső döntés” által aktualizálódhat a teljes földi életünk. A földi és az örökélet „átszállójában” egyszeriségünkben léphetünk elő, és hozhatjuk meg döntésünket, amely összefoglalja vagy felülvizsgálja az összes döntést, amelyet életünk folyamán meghoztunk. Ebben az utolsó döntésben megnyílunk Isten előtt, vagy pedig elzárkózunk előle, és így önmagunk foglyai maradunk.
Egyre jobban izgatja az emberiséget, hogyan lehet megoldani természettudományosan a halhatatlanság problémáját. Ha sikerülne is ez a vállalkozásunk, akkor is csupán egy szerencsétlen hosszabbítás, egy toldás lenne a „rendszeren”. Boros arra figyelmeztet: engedjük, hogy a feltámadás fényében a halál misztérium maradjon. Egyszerűen az „ideiglenes” határ, a „közbülső állomás”, a számunkra „kirótt idő” határa, amelyet azért kaptunk, hogy életünk megszabott idejében hitben, reményben és szeretetben azzá „forrjuk ki” magunkat, amik azután az örökkévalóságban leszünk.
Boros „halál-filozófiáját” döntően Martin Heideggertől kiindulva fejti ki, aki szerint a halál belenyúlik az ember létezésébe. Heidegger értelmezésében a halál az élet minden pillanatában jelen van. A halál „az eleven lét alaptermészete”. Az ember, amikor tudatosan vállalja a halálát, valójában szembesül a halálhoz viszonyuló, halálba tartó létével. Erre a tudatosságra azért van szükségünk, hogy amikor belépünk az idő és az örökkévalóság „határsávjába”, lehetővé váljon számunkra a begyakorlott és a készséggé fejlesztett valódi megfeledkezés önmagunkról, és a valódi odaadás. Így lesz a halál Boros Lászlónál az a pillanat, amelyben lehetővé válik „a birtoklás helyzetének átalakítása a lét helyzetévé”.
Boros a „végső-döntés hipotézisében” azt állítja, hogy az ember élete beteljesül a halálban, amikor teljességében rendelkezünk önmagunk felett, és így szabadságban döntünk Isten mellett vagy ellen. Ez azonban nem jelenti azt, hogy itteni életünknek nincs jelentősége, és minden az utolsó döntésen múlik. Nem hagyatkozhatunk arra, hogy majd a halálban úgyis Isten mellett tudunk dönteni. Már itt és most begyakoroljuk az utolsó döntést, amelyet a halálban hozunk meg, amelyben aktualizálódik teljes földi életünk. A magyar teológus elméletének nagy reménye, hogy Isten mindenkinek megadja azt az esélyt – legyen szó kiskorú gyermekről, fogyatékkal élőről vagy befolyásolt személyről –, hogy egész személyét felölelő döntést hozzon. A hipotézis másik értéke, hogy a halál a Krisztussal való találkozás pillanata azok számára is, akik ebben a földi életben nem ismerték meg Istent. Nekik is megadatik, hogy Isten szeretete láttán még mellette dönthessenek.
A „végső-döntés” hipotézis nem hamis biztonságban akar ringatni minket, hanem arra szeretne hívni, hogy már itt gyakoroljuk a szeretet odaadását, hogy aztán valóban sikerüljön a halálban is.
Hans Urs von Balthasar üdvösségoptimizmusában mindenki megmentésének átfogó reménye, az „üres pokol reménye” („a pokol létezik, de reméljük, hogy üres…”) mellett érvel. A balthasari teológiát kerek egésszé összefűző trilógiájának, de egész teológiájának szívében is az a dráma áll, amely magában foglal minden emberi drámát, és egyúttal felülmúl minden emberi elgondolást: Jézus Krisztus húsvéti misztériuma. Ez a dráma Isten cselekvése az ember életében az emberért, amely cselekvéséből Isten nem zárja ki az embert, sőt belevonja, és így a dráma Isten és ember együtt-cselekvése lesz, amelyet Boros a végső döntés helyzetére is kiterjesztett.
Balthasar mindig is reális lehetőségnek tartotta a poklot, Isten végérvényes elvesztését, ám egyúttal arra is emlékeztetett, hogy a katolikus egyház tanítóhivatala még egyetlen embert sem nyilvánított elkárhozottnak. Balthasart komoly reményre kötelezi Jézus kijelentése, hogy a kereszten mindenkit magához fog vonzani (Jn 12,32), vagy Szent Pál, aki levelében leírja, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2,4), s ezért az egyháznak meghagyja, hogy mindenkiért imádkozzon. Természetesen az isteni ítélet kimeneteléről nincs bizonyosságunk, a keresztények számára azonban megengedett, sőt elengedhetetlen az a remény, hogy az isteni szeretet végtelen lehetőségei végül még a megátalkodott bűnöst is fel tudják karolni. Ebből a reményből Balthasar eljut addig a „kötelességig, hogy mindenki üdvösségében reménykedjünk”.
Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy nem kell-e jogos büntetést szenvedniük a bűnösöknek? Nem kiáltanak-e bosszúért, de legalább igazságos jóvátételért a múlt le nem vezekelt bűnei? Balthasar nem hagyja válasz nélkül ezeket a kérdéseket sem. Krisztussal, a Bíróval szembesülve senki sem mentesül „az önismeret pokolra szállásától”, ám a megmentő Krisztussal találkozva egyben az üdvösség ajánlatában is részesül az ember.
A Biblia a fenyegetéseken túl sokszor a reményt is kilátásba helyezi minden ember számára. Ha a fenyegetéseket objektív tényekké alakítjuk át, akkor a reményt kifejező szakaszokat megfosztjuk értelmüktől és erejüktől. Balthasar pont arra hívja a modern teológiát, hogy engedje élni azt a reményt, mely szerint Istennek a teremtésre irányuló üdvözítő cselekvése sikerre jut. Természetesen bizonyosságra nem tehetünk szert, de reményünknek van alapja.
