Baranyai Béla

Fran­cia víg­já­ték (2008)

Az anya mos, főz, el­lát­ja a gye­re­ke­ket, míg az apa dol­go­zik, hogy le­gyen mi­ből meg­él­ni — a Marciac há­zas­pár így él. Egé­szen ad­dig, míg prob­lé­má­ik meg­ol­dá­sá­ra az as­­szony (Sophie Marceau) ki nem ta­lál­ja, hogy cse­rél­je­nek sze­re­pet. A „ti­éd a csa­lád, enyém az üz­let” fel­ál­lás azon­ban azt is je­len­ti, hogy a sze­mé­lyi­sé­gük­nek is ala­kul­nia kell. Az anyá­nak fel kell fe­dez­nie ön­ma­gá­ban az animust, az apá­nak pe­dig az animát. A fér­fi azt hi­szi, vég­re pi­hen­het, a nő azt hi­szi, vég­re csi­nál­hat va­la­mit… Pascale Pouzadoux víg­já­té­ka ar­ra buz­dít, hogy is­mer­jük meg job­ban, mit is tesz a pá­runk nap­ról nap­ra. Ak­kor ta­lán job­ban meg fog­juk be­csül­ni.

Cseh Ta­más­ra em­lé­ke­zünk (1999)

Min­den kor­szak­hoz tar­toz­nak mű­vek, ar­cok, fil­mek. A XX. szá­zad­hoz még hoz­zá kell ten­nünk mind­ezek­hez a ze­nét is. Amit ha meg­hal­lunk — mint Proust re­gé­nyé­ben a sü­te­mény­től —, ga­ran­tál­tan fel­buk­kan ben­nünk éle­tünk egy bi­zo­nyos sza­ka­sza, akár jó em­lé­ke­ink van­nak ró­la, akár nem. Szá­mom­ra a het­ve­nes-nyolc­va­nas évek for­du­ló­já­nak hang­ja Cseh Ta­má­sé. S bár ha­lá­lá­ig dol­go­zott — több mint hat­van le­mez­nek volt köz­re­mű­kö­dő­je —, ha meg­hal­lom va­la­hol, vis­­sza­re­pít ab­ba az idő­be, ami­kor a Mű­csar­nok vagy ép­pen a Front­át­vo­nu­lás cí­mű le­me­ze meg­je­lent. Élet­mű­vé­re nem ra­kó­dott rá a po­li­ti­ka, ta­lán azért, mert ösz­tö­nö­sen tá­vol­sá­got tar­tott min­den­től, ami szen­­nyes. Ezért is von­zot­ta az in­di­á­nok — ta­lán kis­sé ide­a­li­zált — vi­lá­ga. Ma len­ne hat­van­ki­lenc éves.

Ro­mán film­drá­ma (2007)

Mi­lyen volt az élet Ro­má­ni­á­ban Ceaucescu dik­tá­tor­sá­gá­nak ide­jén? Mi­lyen kö­vet­kez­mé­nyei van­nak egy abor­tusz­nak? E té­mák oly­an­­nyi­ra faj­sú­lyo­sak, hogy ne­he­zen tu­dunk el­kép­zel­ni olyan fil­met, mely mind a ket­tőt be tud­ja mu­tat­ni a ma­ga tel­jes­sé­gé­ben. Cristian Mungiu meg­döb­ben­tő­en re­a­lis­ta al­ko­tá­sa azon­ban ké­pes er­re. A ren­de­ző szán­dé­ka ere­de­ti­leg az volt, hogy egyé­ni sor­so­kon ke­resz­tül áb­rá­zol­ja, mi­lyen si­vár és lé­lek­rom­bo­ló volt az élet a kom­mu­niz­mus alatt. Így esett a vá­lasz­tá­sa egy il­le­gá­li­san vég­re­haj­tott abor­tusz tör­té­ne­té­re, ami­vel azon­ban nem­csak táv­la­tot adott ere­de­ti té­má­já­nak, ha­nem a sze­mé­lyes drá­ma se­gít­sé­gé­vel a mag­zat­el­haj­tás tra­gi­kus és ször­nyű mi­volt­ára is rá­irá­nyí­tot­ta a fi­gyel­met. Meg­ren­dí­tő és el­gon­dol­kod­ta­tó al­ko­tás, ki­zá­ró­lag fel­nőt­tek­nek.

Ma­gyar film­drá­ma (2010) • A leg­több film cse­lek­mé­nye szép egyen­le­te­sen ha­lad a vég­ki­fej­let fe­lé. Csak rit­kán tesz egy kis ki­té­rőt jobb­ra vagy bal­ra. Akad­nak per­sze olya­nok is, me­lyek meg­ve­ze­tik a nagy­ér­de­műt, el­hi­tet­ve ve­le, hogy amit lát, az jól ki­is­mer­he­tő. Az­tán az utol­só pil­la­nat­ban jön egy csa­var, és mi ámul­va ki­ál­tunk fel: na, er­re az­tán nem szá­mí­tot­tam! Né­hány al­ko­tás azon­ban lólépésben me­sé­li el tör­té­ne­tét. Ilyen­kor még az edzett né­ző is csak kap­kod­ja a fe­jét a vá­rat­lan meg­ol­dá­sok lát­tán. Ilyen Dyga Zsom­bor film­je, mely­ben há­rom em­ber ta­lál­ko­zik egy la­kás­ban. Lát­szó­lag sem­mi kö­zös nincs ben­nük. Az­tán elő­ke­rül egy név­jegy­kár­tya és egy fény­kép, és ki­de­rül, éle­tük fo­na­lai nyolc év­vel az­előtt már ös­­sze­ga­ba­lyod­tak egy­szer, és most el­jött a pil­la­nat, hogy ki­bo­goz­zák a szá­la­kat.

A gö­rög szár­ma­zá­sú Costa-Gavras elő­sze­re­tet­tel ren­dez tár­sa­da­lom­kri­ti­kát meg­fo­gal­ma­zó fil­me­ket. Az őrült vá­ros cí­mű 1997-es al­ko­tá­sa — me­lyet nem­rég itt­hon is lát­hat­tak a té­vé­né­zők — vád­irat a te­le­ví­zi­ós bul­vár­mé­dia el­len. Film­je azok so­rá­ba il­lesz­ke­dik, me­lyek a hír­csa­tor­nák szen­zá­ció­éh­sé­gé­nek kö­vet­kez­mé­nye­it úgy mu­tat­ják be, hogy vé­gül ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re jut­has­sunk: a va­ló­di fe­le­lő­sök azok, akik­nek a ke­zé­ben ka­me­ra és mik­ro­fon van.

Ame­ri­kai—né­met film­sza­tí­ra (2006)

„Mind­egy, hogy mit kö­vet­tél el, ha van egy jó ügy­vé­ded, bár­mit meg­úsz­hatsz.” Hány­szor, de hány­szor hall­hat­tunk ame­ri­kai fil­mek­ben eh­hez ha­son­ló mon­da­to­kat! Az eu­ró­pa­i­tól oly sok min­den­ben el­té­rő jog­rend­szer sok le­he­tő­sé­get biz­to­sít a pró­ká­to­rok­nak. Sidney Lumet meg­tör­tént ese­mé­nyek­re épü­lő film­jé­ben a maf­fia tag­jai ül­nek a vád­lot­tak pad­já­ra. A szer­ve­zett bű­nö­zés iga­zán jö­ve­del­me­ző te­vé­keny­ség, így a leg­jobb ügy­vé­de­ket tud­ják fel­fo­gad­ni. Egyi­kük ki­vé­te­lé­vel. Jackie (Vin Di­e­sel) úgy dönt, ma­gát fog­ja vé­de­ni. Kez­det­ben úgy vi­sel­ke­dik, mint az ele­fánt a por­ce­lán­bolt­ban, ma­gá­ra ha­ra­gít­va a bí­rót és tár­sa­it. Ám ahogy egy­re kö­ze­lebb ke­rü­lünk a ma­ra­to­ni per vé­gé­hez, úgy tű­nik, Jackie-nek si­ke­rül­het az, ami a jog tu­do­ra­i­nak nem. Fel­men­tet­ni a nyil­ván­va­ló bű­nö­sö­ket.

Olasz—spanyol—NSZK wes­tern (1966) • Van, aki szá­má­ra a há­bo­rú fér­fi­as küz­del­met, má­sok­nak vi­szont csak szen­ve­dést je­lent. De min­dig lesz­nek olya­nok is, akik úgy gon­dol­ják, itt a so­ha vis­­sza nem té­rő al­ka­lom a meg­gaz­da­go­dás­ra. Az ame­ri­kai pol­gár­há­bo­rú for­ga­ta­gá­ban há­rom fér­fi tart a front fe­lé. A Jó (Clint East­wood), a Csúf (Eli Wallach) és a Rossz (Lee Van Cleef). Nem ér­dek­li őket sem az észa­ki­ak, sem a dé­li­ek ügye, csu­pán egy te­me­tő­ben el­ásott, két­száz­ezer dol­lárt érő kincs. Sergio Le­o­ne film­je olyan vi­lá­got áb­rá­zol, ahol nin­cse­nek ba­rá­tok, nin­cse­nek esz­mék, ahol min­den­ki csak ön­ma­gá­ban bíz­hat. Nem tu­dom, ilyen volt-e a vad­nyu­gat hős­ko­ra, de az biz­tos, hogy a film­sze­re­tők szá­má­ra örök­re olyan ma­rad, mint ami­lyen­nek a spa­get­ti­wes­tern csú­csa áb­rá­zol­ta.

Finn film­drá­ma (2002)

Az egész­sé­ges em­ber ne­he­zen tud­ja el­kép­zel­ni, hogy egy kró­ni­kus be­teg mi­lyen szen­ve­dé­se­ken me­het ke­resz­tül. Nem csak a fáj­da­lom­ra gon­do­lok. A kór­ház — bár­mily mo­dern is — va­ló­sá­gos bör­tönt je­lent an­nak, aki a ke­ze­lé­sek mi­att nem tud on­nan ki­moz­dul­ni. Ami­kor a ti­zen­hét éves Pete-ről ki­de­rül, hogy rá­kos, lel­ki­leg tel­je­sen ma­gá­ra ma­rad. A kór­ház­ban ös­­sze­is­mer­ke­dik egy ko­ra­be­li fi­ú­val, Jusával, aki ugyan­ez­zel a kór­ral és a ve­le já­ró be­zárt­ság­gal küsz­kö­dik már évek óta. Jusa egyet­len vá­gya, hogy el­jus­son Mombasába, a ten­ger­hez. Egy nap a két fiú meg­szö­kik, és el is in­dul­nak oda, ám elő­ször út­ba ej­tik Pe­te sze­rel­mét a tá­vo­li észa­kon. Mind­ket­ten jól ér­zik ma­gu­kat, ed­dig is­me­ret­len dol­go­kat ta­pasz­tal­nak, és még csak nem is sej­tik, hogy egyi­kük szá­má­ra ez az utol­só uta­zás…