Baranyai Béla

An­gol thriller (1932)

Alfred Hitch­cock film­jét — ra­jon­gó­tá­bo­rán kí­vül — el­ső­sor­ban olya­nok­nak aján­lom, akik a film­tör­té­net át­me­ne­ti al­ko­tá­sai iránt ér­dek­lőd­nek. Ab­ban az idő­ben, ami­kor ké­szült, még csak né­hány éve ta­lál­koz­hat­tak a né­zők han­gos­film­mel. Ek­kor már lát­szott, hogy a film meg­szó­la­lá­sa nem pusz­tán an­­nyit je­lent, hogy ezen­túl hang­szó­rók­ra is szük­ség lesz a mo­zik­ban. Va­la­mi alap­ve­tő­en új szü­le­tett. Hitch­cock kri­mi­jé­ben még lá­tunk né­ma­fil­mes meg­ol­dá­so­kat, ugyan­ak­kor fel­tűn­nek már azok a stí­lus­je­gyek, me­lyek­kel a mes­ter ké­sőb­bi, érett al­ko­tá­sa­i­ban is ta­lál­koz­ha­tunk. Egy el­adás­ra vá­ró üres ház­ban — egy holt­test tár­sa­sá­gá­ban — ös­­sze­fut né­hány em­ber. Ám szép las­san ki­de­rül, hogy sen­ki nem az, aki­nek lát­szik. A holt­test sem.

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő film (2009)

Ha Ba­la­ton­fü­re­den nya­ral a csa­lá­dom, a tó­ban va­ló meg­már­tó­zá­son kí­vül van még egy kö­te­le­ző prog­ram. Ha egy ki­csit ros­­szabb az idő, vagy hi­de­gebb a víz, min­den­kép­pen el­lá­to­ga­tunk a Ti­ha­nyi-fél­szi­get­re. Ilyen­kor fel­ke­res­sük a majd ezer­éves apát­sá­got, és kör­be­pil­lant­va gyö­nyör­kö­dünk a táj­ban az ol­da­lá­ban lé­vő ki­lá­tó­ról. Le­me­gyünk a Bel­ső-tó mel­let­ti ját­szó­tér­re, meg­néz­zük a szürkemarha-gulyát, és köz­ben ür­gé­re va­dá­szunk, per­sze csak fény­ké­pe­ző­gép­pel. Hi­á­ba vol­tunk már itt több­ször is, gye­re­ke­im­től még so­ha nem hal­lot­tam az is­mert dol­gok­kal kap­cso­lat­ban min­dig el­hang­zó „jaj, ne, már megint!” til­ta­ko­zást. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy mind­azt, amit Guzsváry Csa­ba film­je be­mu­tat, so­kan lát­ták már, még­hoz­zá élő­ben. Idéz­zük fel hát mind­an­­nyi­an ti­ha­nyi em­lé­ke­in­ket!

Amerikai—angol—olasz sci-fi ak­ció­film (2004)

Mi­lyen jó len­ne, ha a vi­lág, egy or­szág vagy akár csak egy vá­ros prob­lé­má­ját egy csa­pás­ra meg le­het­ne ol­da­ni. Ne­künk mind­össze an­­nyi len­ne a dol­gunk, hogy az ég­re ve­tí­tünk egy je­let, vagy rá­dió­üze­ne­tet kül­dünk az éter­be, és már­is jön a se­gí­tő, aki az­tán kü­lön­le­ges fegy­ver­ar­ze­nál­já­val és rend­kí­vü­li ké­pes­sé­ge­i­vel úr­rá lesz a ne­héz­sé­ge­ken. Kerry Con­ran film­jé­ben a XX. szá­zad ele­jé­nek kép­re­gény­fi­gurái ele­ve­ned­nek meg. Ami­kor New York ut­cá­it el­le­pik a gi­gan­ti­kus ro­bo­tok, a vá­ros ve­ze­té­se Sky ka­pi­tány­hoz (Jude Law) for­dul, aki azon­nal be is ve­ti ma­gát és kü­lön­le­ges csa­pa­tát. Fel­ada­tát nem­csak az el­len­ség tú­le­re­je ne­he­zí­ti, ko­lonc­ként ott van a nya­kán Polly (Gwyneth Paltrow), az agi­lis új­ság­író­nő is. A ka­pi­tány pe­dig már ma­ga sem tud­ja, hogy mi az egy­sze­rűbb: meg­men­te­ni a vi­lá­got, vagy meg­óv­ni Pollyt.

Magyar—osztrák—NSZK film­drá­ma (1985)

Ha egy ala­csony sor­ból szár­ma­zó, mo­nar­chia­be­li fi­a­tal sze­re­tett vol­na beke­rül­ni az arisz­tok­ra­ták cso­dált vi­lá­gá­ba, egyet­len aj­tót ta­lált nyit­va, még­pe­dig a had­se­reg­ét. De ah­hoz, hogy hát­rá­nyos hely­ze­tét le­küzd­ve iga­zi kar­ri­ert fus­son be, itt is olyan tu­laj­don­sá­go­kat kel­lett ki­ala­kí­ta­nia ma­gá­ban, me­lyek­re a jobb sor­sú­ak­nak sem­mi szük­sé­gük nem volt. Sza­bó Ist­ván sok dí­jat nyert al­ko­tá­sá­ban Alfred Redl (Klaus Maria Brandauer), egy vas­utas csa­lád gyer­me­ke nem sok­kal az I. vi­lág­há­bo­rú előtt fel­té­tel nél­kü­li hű­sé­gé­vel és fo­lya­ma­tos al­kal­maz­ko­dá­sá­val olyan ma­gas­ra jut, amit ko­ráb­ban ál­mod­ni sem mert. Ám bár­mennyi­re igyek­szik is min­den­ki­nek meg­fe­lel­ni, a leg­fel­sőbb kö­rök mind­vé­gig szá­mon tart­ják szár­ma­zá­sát. És ami­kor el­jön az idő, nem­csak ki­ve­tik ma­guk kö­zül, ha­nem fel is ál­doz­zák ér­de­ke­ik ol­tá­rán.

Ame­ri­kai—né­met ka­taszt­ró­fa­film (1999)

Va­jon mi­ért ér­de­kes egy olyan film, mely­ben for­gó­szél, vul­kán­ki­tö­rés vagy ép­pen meteorbecsapódás rom­bol föl­dig egy vá­rost? Nem hi­szem, hogy a ka­taszt­ró­fa­fil­mek ked­ve­lői sze­ret­nek gyö­nyör­köd­ni a pusz­tu­lás­ban. In­kább ar­ról le­het szó, hogy az áb­rá­zolt szél­ső­sé­ges hely­ze­tek olyan pró­ba­té­te­lek elé ál­lít­ják a sze­rep­lő­ket, ame­lyek­ben min­den­ki­ről ki­de­rül, mi­lyen is va­ló­já­ban.

Spanyol—mexikói—amerikai fan­tasz­ti­kus thriller (2006)

Sen­ki nem hisz an­nak a gyer­mek­nek, aki így ki­ált fel: „Anya, lát­tam egy tün­dért!” Ma­gya­rá­za­tot per­sze kön­­nyen ta­lál­ha­tunk az ef­fé­le fan­tá­zi­á­lás­ra, ha azt lát­juk, a kö­rü­löt­tünk le­vő vi­lág an­­nyi­ra ijesz­tő, hogy mi, fel­nőt­tek is szí­ve­sen be­hú­zód­nánk elő­le tu­da­tunk leg­mé­lyé­re. Ofelia (Ivana Baquero), Guil­ler­mo Del Toro egye­dül­ál­ló ké­pi vi­lá­gú film­jé­nek hő­se a leg­kü­lön­fé­lébb me­se­be­li lé­nyek­kel ta­lál­ko­zik, mi­köz­ben kör­nye­ze­té­ben vá­lo­ga­tott esz­kö­zök­kel gyil­kol­ják egy­mást a fel­nőt­tek. A kis­lány azon­ban nem me­ne­kül sem­mi elől. Sőt! Mi­köz­ben a Fa­un pró­ba­tét­ele­it tel­je­sí­ti, ki­de­rül, hogy a me­se­sze­rű szo­ro­san kap­cso­ló­dik ah­hoz, amit va­ló­ság­nak ne­ve­zünk. Meg­ren­dí­tő al­ko­tás ar­ról, ami­kor a vi­lág rend­jét csak egy gyer­mek ál­do­za­ta ké­pes hely­re­ál­lí­ta­ni.

Mi­ért vál­lal­ko­zik egy ka­to­na ar­ra, hogy koc­ká­ra te­gye az éle­tét? Biz­to­san meg­győ­ző­dés­ből, ha­za­fi­as lel­ke­se­dés­ből, eset­leg a pénz mi­att — vá­la­szol­nánk a leg­töb­ben. Kathryn Bigelow film­je sze­rint azon­ban más mo­ti­vá­ció is szó­ba jö­het. Fő­hő­se ugyan­is egé­szen más ok­ból vesz részt az ame­ri­kai had­se­reg ira­ki had­mű­ve­let­ében. Azért, mert há­bo­rú­füg­gő.