Fotó Raffay Zzófia
Alighanem ismered, Uram, te is a szomjúságot,
amelytől kiszárad a nyálkahártya,
porzik a gége, berozsdáll a hang,
ismered az éhséget, mely mardos,
üregessé tesz, kongatja, korgatja gyomrunk,
és ragadozóként kutatunk egy éjjel-nappali
vagy egy benzinkút után, ahol megvehetjük a tápanyagot,
hogy kannibáli mohósággal szórjuk magunkba.
Alighanem ismered, mert éhezted és szomjaztad
az ember szeretetét, rendesen be is áldoztad
érte tekintélyedet, hatalmadat, erődet,
világra jöttél, mint buborékokat nyáladzó
kisgyerek, nem éppen szobatiszta, és tűrted,
hogy tisztába tegyen az ember, akit te annyiszor
próbáltál tisztába tenni, aki annyiszor
képtelen tisztába jönni önmagával,
s a te szándékaiddal is, hiába vésted kőbe őket.
Étlen-szomjan kaptatunk a tájban,
szétharapjuk a felhők ragacsos vattacukrát,
elszopogatjuk a holdat, mohón faljuk a napot,
és nem számít, hogy égeti nyelvünket,
ropogó salátának tépdessük a lombokat,
felszürcsöljük a folyókat,
és utána szórunk pár sziklát,
porhanyós dombhátat,
roszognak a fogunk alatt,
egyelek meg, te táj, te édes, te sós,
te kesernyés, te olajos, te tarhonyás és citromos
és balzsamecetes és rumos és vermutos!
De betöltesz, de kitöltesz, de eltelítesz engemet!
Olyan vagyok lassan, mint a világ leghatalmasabb,
tájjal kitömött plüssmacija.
Itt vannak bennem tájaid, Uram,
te gyűrted felületüket
játékosan, ezer apró levélkét volt türelmed
cakkozni kisollóval zöld papírból,
sosem feledtél a tetejébe nyomni nagy adag tejszínhabot,
nem spóroltad el alkonyatok málnás-karamellás
öntetét, vándormadárraj-szóratát,
hiszen a te kis ügyefogyott
néped battyog a kezed szőtte gyepszőnyegen,
lombszőnyegen, mohán, a föld nyílt húsán.
Araszolgatnak előre, mint a műanyag játékkatonák,
moábita nők után futkosnak, bálványt öntenek,
hogy leboruljanak előtte, s ráírják, Gucci vagy Bugatti
vagy bármi ilyesmit, aztán csókolgatják,
dédelgetik, karácsonyi jászolba fektetik.
Időnként irányba rendezgeted őket,
megmutatod nekik a földet, ahol mandarin
nagyságú szőlőszemek teremnek,
ahol a barázdán kiüt a zsírosság,
ahol a nyájak mint gyorsított felvételen ellenek, híznak,
de mi megijedünk, mert akiket kémnek küldtünk ki,
óriás termetű harcosokat is láttak,
mi lesz akkor velünk, nem vagyunk mi Dávidok,
hogy parittyakővel vagy aknavetővel
kilőjük a világ terminátorait,
hát mink a lábvizet, a sósperecet szeretjük
meg a Staroprament, jól behűtve,
és közben szívesen nézzük azért,
amint valaki felrobbant, felszeletel vagy ledarál
valaki másokat, de azok ne mi legyünk.
Szrcs, egy korty az italból, hrss, egy kicsi csipsz,
nyamm, egy kicsi nyami, hamm, egy kicsi hami,
mellé meg vér, agyvelő, piffpuff és dirrdurr.
Araszolgatunk terepasztalodon,
fiadat is leküldöd, hátha könnyebb kitalálni,
milyennek szeretsz minket, ha megmutatja valaki,
ha lecsendesíti a vizet, ha jár a habok tetején,
ha gyógyít, tanít, érint, biztat, táplál, lelkesít,
akkor talán mi sem csak betegíteni, használni,
ócsárolni, kisemmizni, lelombozni akarjuk
majd egymást, bármilyen jó bulinak tűnik,
bárhogy izgat, mi lesz, ha beírnak
az ellenőrzőnkbe valami vastagot.
Vonulunk, Uram, párosával, kisiskolásaid,
vonulsz velünk fellegek görgésében,
fű növekedésében, szél slisszolásában.
Kifeküdt kicsi horpadást látunk a jászol szénájában,
egyembernyi örvényt a Jordán folyamában,
lábnyomokat a tó tetején,
tejüvegszerű kavargást a színeváltozás hegyén,
a sivatag kövei kenyérré változtak,
a halak szimpatikusan bezsúfolódnak
hálónkba, mint egy liftbe,
és kimondhatatlan sóhajtásokkal
imádkoznak bennünk a tájak,
Vivaldi nagyanyó meg egy hegedűvonóval
szvettert horgol a lelkünkre.
