Az apartheid idején mindennapos volt, hogy gyerekek tűntek el, és soha nem kerültek elő. Naponta lehetett hallani a polgárháború kereszttüzében rekedt nőkről, akiket megkínoztak vagy meggyaláztak. Tantermekben és mozikban ártatlan embereket gyilkoltak halomra válogatás nélkül. Emberi jogaikért tüntető, a nyomor ellen küzdő családapákat hurcoltak el politikai okból, hogy megkínozzák, esetleg példát statuálva megcsonkítsák vagy megöljék őket. Autók ablakából lelőtt járókelők, családi otthonokban végrehajtott rajtaütések, halállal megbosszult gyilkosságok. Lehetséges-e ennyi szörnyűséget megbocsátani?
„Rengeteg vér hullott, mire eljött a szabadság kora. Amikor pedig vezetőink végre kiszabadultak a börtönből, félő volt, hogy a bosszú és a megtorlás vágya vérfürdővé fogja változtatni a demokráciába való átmenetet. Csodával határos módon azonban a népünk más jövőt választott: olyan jövőt, amely a megbocsájtáson alapul” – olvasható a könyvben.
1994-ben, az apartheid végén Desmond Tutut bízták meg az Igazság és Megbékélés Bizottság vezetésével, amelynek hatalmában állt bárkit amnesztiában részesíteni. Elkövetők, áldozatok és életben maradt családtagok ezreinek vallomását hallgatták meg, és a mérhetetlen fájdalom, harag és bűntudat mögött képesek voltak felismerni az emberséget. Mert szíve mélyén minden áldozat arra vágyik, hogy meg tudjon bocsátani, és minden bűnös – függetlenül az igazságszolgáltatás ítéletétől – arra, hogy megbocsássanak neki. „Gyakran mondom, hogy Dél-Afrikának nem lett volna jövője megbocsájtás nélkül. A düh és a bosszúvágy elpusztított volna minket – egyénként és közösségként egyaránt” – szögezi le Desmond Tutu.
Tutu és lánya tudja, mi a megbántottság, a szenvedés, a harag, a bűntudat, mélyen ismerik az emberi lelket. Kézen fogják az olvasót, és végigvezetik a megbocsátás négyállomásos útján, mint annak jó ismerői. „Mélyen hisszük, hogy nincs javíthatatlan ember, nincs reménytelen helyzet, és nincs megbocsájthatatlan bűn” – hangsúlyozzák.
(A könyv kapható az Új Ember könyvesboltjában.)
B. Á.
