Azt mondod, nem csak a keresztények tesznek jót. Sokan dolgoznak a haladásért, házakat építenek, előmozdítják az igazságosságot. – Igazad van. Természetesen a keresztények is megteszik, és meg is kell tenniük mindezt. De a keresztény sajátos feladata nem csupán ez. Neki új lelkülettel kell a jó cselekedeteket véghezvinnie, olyan lelkülettel, amely által már nem ő él önmagában, hanem Krisztus él benne. Az evangélista valójában nemcsak a szeretet egyes tetteire gondol, hanem arra, hogy a keresztény egész életével oly mértékben igazodjék Isten akaratához, hogy így az élete egyetlen nagy jótett legyen. Ha a keresztény így cselekszik, akkor „áttetsző”, és a dicséret, amit tetteiért kap, nem neki szól majd, hanem Krisztusnak benne, és Isten fog megjelenni általa a világban. A keresztény feladata tehát az, hogy hagyja átragyogni önmagán a benne lakó fényt, hogy Isten jelenlétének „jele” legyen az emberek között. Ha az egyes hívők jó cselekedeteinek ez a szerepe, akkor a világban élő keresztény közösségnek is ugyanilyen sajátos szerepe van: az életével kell megmutatnia Isten jelenlétét, amely ott tapasztalható, ahol ketten vagy hárman egyek az ő nevében, ahogy Jézus az idők végezetéig megígérte egyházának. Az ősegyház nagy jelentőséget tulajdonított Jézus e szavainak. Különösen a nehéz helyzetekben, amikor a keresztényeket megrágalmazták, az egyház arra biztatta tagjait, hogy ne erőszakkal válaszoljanak, hanem a magatartásukkal cáfolják meg az ellenük felhozott vádakat. A Tituszhoz írt levélben ezt olvassuk: „Buzdítsd az ifjakat, hogy mindenben fegyelmezetten éljenek. Magad járj elöl jó példával, a tanításban légy kifogástalan és komoly. Beszéded legyen találó, megcáfolhatatlan. Hadd valljon szégyent az ellenfél, mivel semmi rosszat nem tud ránk fogni.” A világban ma is a keresztények élete az a fény, amely képes elvezetni az embereket Istenhez.
