A Bibliában szereplő görög szó jelentéskörében benne foglaltatik a bűnbánat is, de azon túl van valami fontos jelentéstöbblete. Ehhez a gazdagabb értelemhez közeledhetünk, ha elgondolkodunk egy érdekes magyar kifejezésen. Szoktuk mondani, hogy valaki magához tér: ájultából, rajongó, hamis illúziókból vagy épp heves indulatokból, amelyek kihozták a sodrából, meggondolatlanságokra késztették. – Aki megtér, Istenhez fordul, előtte eszmél magára, s kezd új életet. Sokan találkozhattunk már olyan emberekkel, akik arról számoltak be, hogy ők nagyon messziről „tértek meg” Istenhez, akit addig egyáltalán nem ismertek, talán tagadták is. Egy ilyen nagy, sorsfordító megtérés teljesen átalakítja az ember életét. Aki szinte teljes elveszettségből így eltalál a teremtő és üdvözítő Istenhez, az többé aligha feledkezik meg róla. A Keresztelő talán elsősorban ilyen megtérésre biztatta az élet erdejében eltévedt embereket, ennek jeleként merítette meg őket a Jordán vizében. Ez a megmerítkezés nem pusztán tisztulást jelentett, hanem halált és újjászületést. Előképe volt a keresztség szentségének. Minket ez az évről évre fölhangzó fölhívás inkább valami olyasmire biztat, amire a már Isten ismeretében, hűségében élő embernek, közösségnek is szüksége van. Eszméljünk rá arra, amit valahol mélyen tudunk, de a világ forgatagában el-elfelejtünk. Térjünk meg újra ahhoz, aki úgy szeret, hogy a Fiát adta értünk. Úgy szeret, hogy a nevünkön szólít, és ünnepi asztalához ültet. Ha magunkon érezzük a tekintetét, igazabbak leszünk, készebbek egymás megértésére, elfogadására, szeretetére is. Fölcsendül a pusztában kiáltó hangja: közeledik az Úr, egyengetnünk kell az útjait! Az ünnepet nem nekünk kell előteremtenünk. A karácsonyi bevásárlás, sütés-főzés, levelezőlap-írás mind csak arra való, hogy utat készítsünk annak, aki eljön közénk. A maga egyetlen és mindig meglepő ajándékával.