Előkelő helyen a megbocsátásról, amelyről egyértelmű Jézus tanítása: hetvenszer hétszer, azaz újra meg újra, bele nem fáradva készen kell állnunk rá. Nincs méricskélés. Már ha Krisztushoz akarunk tartozni. – Kemény beszéd. Ki hallgatja? – kérdezhetnénk, csatlakozva néhány tanítványhoz. S hogyan éljünk ennek megfelelően? – kérdezzük is nemegyszer tanácstalanul a hétköznapok során.
Longford a megbocsátás meredek ösvényén járt több mint hat évtizeden át: heti rendszerességgel rabokat látogatott hazája börtöneiben. Egyszerű keresztény emberként lelkiismerete szavát követte, akár a társadalmi nyomás vagy épp jó hírneve ellenében. („A népszerűség és az igazságosság nagyon különböző dolgok” – vallotta meg egy alkalommal). Ennek megrendítő bizonyítója volt a többszörös gyermekgyilkos Myra Hindley, akivel e nem mindennapi férfi évtizedekig tartotta a kapcsolatot, állhatatosan küzdve a bűnbánat és a megtérés jeleit is tanúsító nő szabadulásának ügyéért. Tom Hooper ezt a történetet vetíti elénk 2006-ban készült tévéfilmjében: a lelkigondozói látogatásai nyomán a börtönviszonyok javításáért is küzdő politikus és a brit közvélemény felől semmi jóra nem számítható Hindley különös találkozásának állomásait. Két kitűnő angol színész, Jim Broadbent és Samantha Morton eszköztelenül meggyőző és magával ragadó játéka mindvégig erősen fogja a nézőt: akkor hát hogy is állunk a megbocsátással? Egyáltalán: kinek van joga oldani és kötni mások nevében? Mi keresnivalója egy „külsős” idealistának az áldozatok hozzátartozói és a tettesek közt feszülő űrben? Melyikük a megátalkodott? És akkor még egyszer: hol a megbocsátás határa – a gyakorlatban? S ha a tények is ellenünk vallanak, mi a teendő? Az visszhangzik bennem egyre, amit a neves újságíró, Bernard Levin írt Longfordról: „Hát persze, hogy nem volt ki a négy kereke. Viszont nem ez a lényeg. Egész másról kellene beszélnünk: vajon igaza van-e?”
(Longford, amerikai-angol filmdráma, 2006)
