A XIX. század kultúrantropológusai az úgynevezett primitív népeket kutatván arra a megállapításra jutottak, hogy a mai kultúránkban fellelhetők a legősibb népek világszemléletének elemei. A kultúra története nem képzelhető el úgy, mint egymástól szigorú határokkal elválasztható korszakok sorozata. Inkább úgy kell szemlélnünk, mint az őserdő buja növényzetét: a szakértő szem képes szétválasztani benne az egymásba fonódó egyedi növényeket, de az őserdő titka és varázsa az egészből árad felénk.
Samuel P. Huntington amerikai politológus húsz évvel ezelőtt jelentette meg nagy hatású és azóta is sokat vitatott könyvét a kultúrák összeütközéséről. Elmélete szerint a globalizált világ nyolc nagy kulturális régióra osztható: nyugati, latin-amerikai, iszlám, kínai, hindu, ortodox, japán és afrikai. Ezek a régiók újra és újra összeütközésbe kerülnek egymással, s ez a civilizációs konfliktus határozza meg mai és jövőbeli világunkat. Huntingtonnak e nézetét sokan bírálták, és önkényes értelmezésnek tekintették. Nem a kultúrák állnak egymással szemben, hanem gazdasági és politikai érdekek. A kultúrák természete – állították kritikusai – éppen ellenkezőleg, egymás gazdagításában és integrálásában áll. Rémi Brague, a Sorbonne arab filozófiaprofesszora szerint az európai kultúrtörténet kulcsa az, hogy a Római Birodalom képes volt népei sokféle kultúrájához igazodni, s a kereszténység gyors elterjedésének is éppen az a titka, hogy a birodalom tudta, identitásának forrását mindig saját határain kívül kell keresnie.
Nagy kérdés, hogy a kultúra hatalmas történelmi folyama milyen irányba tart. Sokak szerint, minden látszat ellenére, a történelem valójában a dekadencia története. Friedrich Heiler például, aki száz évvel ezelőtt hatalmas művet írt az imádság kultúr- és vallástörténetéről, a primitív ember naiv, keresetlen és közvetlen imádságát tartotta a legérdemibbnek, amelyre azután a történelem folyamán rárakódott a vallási és egyéb intézmények torzító hatása. Ma már csak az önkiüresítés misztikus imáiban és a keleti meditációban találkozhatunk az imádság őseredeti és igaz valójával. A jezsuita Teilhard de Chardin a történelmet szintén a kezdet nagyszerűségéből indítja, és nem tiltakozik annak hanyatlásai ellen. Ám végső perspektívaként szemlélete szerint a történelem oda torkollik, ahonnan indult. Alfa és Ómega egyaránt Krisztus, aki a kezdet és a vég, az átfogó kultúra.