Székelyföldről gyűjtött és restaurált feszületek, népi Krisztus-ábrázolások fogadják a vendégeket Veszprémben, a Laczkó Dezső Múzeumban, ahol a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódva nyílt kiállítás nemrég Székely Krisztus címmel.
Ha hazánk templomtérképén például Szabó Zoltán Szerelmetes földrajzának lelkületével tekintünk végig, bizonyára felsejlik bennünk is egy-egy emlékkép, mikor „a templom úgy állt a dombon, az idő úgy fordult, a nap úgy hanyatlott le”, hogy a táj olyképp mutatta meg magát, „mintha éppen e pillanatot és helyet találta volna alkalmasnak arra, hogy önmagáról vallomást tegyen”.
Távoli csillagfátyol
függönyöz ablakot, képet
sűrű csendből rakott
ma fészket a hajnal
Molnár Ferenc Bécsben – Ami a Szózattal nem sikerült Vörösmartynak, a Himnusszal Kölcseynek vagy a Bánk bánnal Katonának, az könnyed eleganciával egy csapásra sikerült Molnár Ferencnek: világhírnévre vinni a magyar nyelvet. Igaz, ez főként a világirodalom egyik legszebb ifjúsági regényére, A Pál utcai fiúkra vonatkozik, továbbá színpadi műveire, melyeket több mint ötven nyelvre fordítottak le.
Alkonyatkor álldogáltam a bécsi központi temetőben. A művészparcella nyugvóinak síremlékét nézegettem, körben csupa nagyságét. Beethoven obeliszkjét, Johann Strauss beszédes, szoborkompozíciós „kövét”. A Schuberté középtájon áll, álomalakjainak titokzatos könnyedségével, egy fiatalon sírba tért művész annyi ígéretével. A währingi „békesség-udvarban” temették el először, kívánsága szerint Beethoven szomszédságában, aki akkor már több mint másfél esztendeje ott nyugodott. Később mindketten az új temetőbe „költöztek”.
Hazánkban egyedülálló leletet tártak fel Pécsett – A tíz esztendővel ezelőtt világörökség részévé nyilvánított ókeresztény sírépítmények mellett csak néhány alig ismert emlék tanúskodik a római kori Pécs lakóinak mindennapi életéről. Nemrég azonban nyilvánosságra hozták: a Janus Pannonius Múzeum Tóth Zsolt vezette régészcsoportjának munkája eredményeként előkerült az ókori városközpont talán legjelentősebb épülete, egy háromhajós bazilika.
A Gát utca 5. számú ház udvaráról nyílt a szavalófülke. A szavaló ott állt az ajtóban, és élt a jogával. Április 11-e volt, és minden jó érzésű ember tudta, hogy ez egy fontos nap, aki csak teheti, ne maradjon távol ezen a napon, mert sok múlik rajtunk, mindannyiunkon.
A múlt század egyik legnagyobb költője szemérmesen rejtegette hétköznapjainak élettényeit. Számára a költészet volt az igazán fontos, a zavartalan alkotás esélyét adó csöndet kereste, amely elhallgatás formájában szemléletének is fontos része lett. Már csak ezért is nagyon tanulságosak és izgalmasak azok a levelek, amelyeket unokahúga, Kovács Erika ad közre jórészt ismeretlen fényképek kíséretében. Emellett fölkereste és szóra bírta még élő osztálytársait, akikkel a piaristáknál kötött barátságot.
