Szeptember költője az Új Ember hasábjain Szegedi Kovács György. Nem kizárólag a vidékiek, de maguk a fővárosiak is gyakran keseregnek amiatt, hogy az ország képletesen vízfejű: Budapest gazdasági és kulturális súlya-szerepe aránytalanul nagy.
A lángoló emeletekről
vetették magukat a mélybe –
ketten, aztán még néhányan
magasabbról s lejjebb.
Ha élne – de hiszen művészetével, szellemiségével most is él –, szeptember 9-én ünnepelné nyolcvanadik születésnapját Latinovits Zoltán (1931–1976). Írhatnánk róla hivataloskodva, hogy Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, ám sokkal beszédesebb a közönségtől kapott rangja: a színészkirály.
Ősbemutató helyszíne volt múlt szombat este a máriaremetei kisbazilika parkja. A Művészek a templomért sorozat keretében a népi kultúra életképességét, közösségformáló erejét bizonyító ének- és táncművészek adták elő az énekmondó Tolcsvay Béla és az író Béres Melinda Az Ég Ígérő Fa című kétrészes táncos daljátékát.
„Oltalmad alá futunk, Istennek szent Szülője, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején. Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, ó dicsőséges és áldott Szűz.” A fenti imarészlet nem lehet ismeretlen számunkra, hiszen gyakran énekeljük különböző liturgikus események során. Ám ezt az éneket nemcsak fülünkkel, hanem szemünkkel is befogadhatjuk.
Az itt közölt szonettek irodalomtörténeti ínyencséget tartalmaznak. A modern olasz irodalomtudomány szorgos kutatással és a stílusjegyek gondos mérlegelésével megállapította, hogy Danténak a Divina Commedia mellett az eddig ismerteken (Vita Nuova, Il Convivio, Canzoniere, Tenzone – De Vulgari Eloquentia, De Monarchia, Quaestio de Aqua et Terra, Eclogae, Epistolae) kívül is vannak irodalmi alkotásai.
Hosszú betegség után, életének hetvenhetedik évében, augusztus 26-án elhunyt Dobszay László Széchenyi-díjas zenetörténész, karnagy, a Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémia volt elnöke, a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem professor emeritusa.
Dobszay László 1935. február 2-án született Szegeden. Történelem- és irodalomtanulmányokat folytatott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen.
Gyerekkoromban úgy képzeltem, hogy a gyapotföldeken, valahol Tamás bátya kunyhója mellett, amikor a nap már lemenőben volt, és a forró napsütésben egész nap rabszolgaként dolgozó feketék egy kis erőt szerettek volna nyerni, rázendítettek egy-egy gospelre, mert másként nem lehetett volna kibírni az életet.
