Csak félrevezetett emberek remélhettek győzelmet, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy tizenötmillió ember, köztük hatszázezer hazánkfia veszti majd életét. Akkoriban még senki sem számolhatott a trianoni békekötéssel, amelynek következtében hazánk elvesztette területének kétharmad részét és lakosságának felét. A háború lázában vagy félelmében élt a világ.
Az előzményekről és a következményekről sokféle elemzést olvashatunk a történelemkönyvekben. Ám a történettudomány csak általános számadatokban emlékezik a háború áldozataira és túlélőire. Holott a háború a családtörténetek területe. Azoké a családoké, amelyek száz éve elveszítették férfitagjaikat, s otthontalan menekültekké, hosszú időre vagonlakókká váltak.
A háború prófétái bátorságról beszéltek, győzelemről, szebb jövőről. Világszerte megszámlálhatatlan ember valóban bátran vállalta sorsát, amit mások „megfontolásai” következtében vállalnia kellett, bármennyire is nem akarta. A túlélők vállalták a családalapítás, a gyermeknevelés, a munkás jövőépítés nagyobb bátorságát.
Ne csupán a hősi halottakra, az áldozatokra és a megcsonkított területekre gondoljunk, amikor a világháborúra emlékezünk, hanem a száz évvel ezelőtti családalapítók jövőépítő bátorságára is.