Ekkor a fejem fölött megszólalt a jó akusztikájú kiállító épület magasában, rejtve a díszítések között, egy hangszóróból a Gioconda című Ponchielli-opera tenoráriája: „Cielo e mar.” Az én fülemnek ismeretlen énekes kezdte el énekelni. Lehet, hogy előtte bemondták a nevét, akkor még nem figyeltem. De máris – ámulva hallgattam! Különös szépséggel zengett a tenorista hangja. Valósággal eltüntette körülöttem a remek bútorokat.
Az jutott eszembe: amióta többlámpás hangos rádiókészülékünk van, a hangszóróból már három tenoristát szerettem meg. Időben Benjamino Gigli volt közöttük az első. De a szívem szerint is ő „vezetett”. Elomló lírai hangját kiváltképp akkor szívtam magamba szinte elragadtatottan, amikor a Bohémélet Rodolphe-ját énekelte: „Che gelida manina.”
Hatalmas hősi hangon szólt másik világhíresség-kedvencem, Aureliano Pertile. Előző télen operaházunkban vendégszerepelt Az álarcosbál Riaccardójaként. Nyáron meg a Margit-szigeti Szabadtéri Színpadon zokogta a Bajazzók Canióját: „Ridi, pagliaccio.” Volt egy fényképem is, Lohengrinként ábrázolta Pertilét.
És a harmadik? Tito Schipa karcsú-fúvóshangszerszerű tenorján – amely nem hasonlított az említettekéhez – Bellini, Rossini, Donizetti áriáit szólaltatta meg, és kivételes költőiséggel a Werther Ossian-dalát: „Pourquoi me révellier…”
Hármójuk közül vajon melyik énekest hallottam először? Mikor, milyen körülmények között? Csak nézek magam elé, nem emlékszem.
De az „ismeretlen, új „tenorhanggal akkor, május végén találkoztam, a Ligetben, az Iparcsarnokban! „O, vien!” – fejeződött be a Ponchielli-ária. És bekonferálták az operaénekes nevét: Jussi Björling.
Ő is svéd, akárcsak Set Svanholm, aki akkor már rendszeresen vendégszerepelt nálunk. Ámbár, miként később kiderült, Björling évekkel megelőzte. De akkor még – az én éveim száma szerint – nem voltam „operaképes”.
Svanholmnak északi-fényű Wagner-hangja volt. Jussi Björling felett mintha Firenze valószínűtlenül kék ege ragyogott volna, annyira délszakian szárnyalt az elragadóan szép hang. Mindent el tudott énekelni. Tizenkilenc évesen kezdte pályafutását, Don Ottavióként. Hamar eljutott Pucciniig, Verdiig, külhoni színpadokig, a Metig is!
Akkor, ott, amikor először hallottam, felsős gimnazista-fejemen átfutott a majdnem lehetetlen megkísértése: mindent hallani, mindent meghallgatni tőle! A még törékeny, érzékeny, drága hanglemezeken – amikor az ő Bohéméletét és A trubadúrját sikerült megszereznem, máig érzett öröm fogott el.
Már a háborús bombatámadások fenyegették szülővárosomat, Pesterzsébetet. Légoltalmi szolgálatra osztottak be minket is, nyolcadikos gimnazistákat. A városháza óvóhelyén lévő parancsnokságra küldtek. Szólt a rádió. Bemondták: Grieg Szeretlek című dalát énekli Jussi Björling. Az ősz hajú parancsnok is csöndesen hallgatta, nemcsak én. Utána megjegyezte, hogy tudjam: a zeneirodalom egyik legszebb szerelmi dalának ez a legcsodálatosabb felvétele…
Esztendőkkel később, 1959-ben élő hangversenyt közvetített a rádió Stockholmból, Jussi Björling énekelt, zongorakísérettel. Megdöbbentő volt hallani a valaha volt egyik legszebb tenorhang tragikus állapotát. Valami végleg elveszett! Pedig a nagy művész csak negyvennyolc éves múlt. Nemsokára meghalt.
Száz esztendeje, 1911-ben született a különös nevű svéd városban, Stora Tunában. Televíziók, újságok, rádiók emlékeztek rá. Fölhangzottak fénykorában készült felvételei. Öröm volt végighallgatnom a magyar rádió emlékező műsorát: mennyi ritka ritkaság! Beethoven Adelaidéja például. Olyan különlegesség, mint a svédül elénekelt Lenszkijária az Anyeginből. Természetesen a Grieg-dal: Szeretlek. Templomi bensőséggel hangzott föl a Pieta Signore és Verdi Requiemjének Ingemiscója.
Legnagyobb élményem: hat Schubert-dal, közöttük A Mindenható, amelyet hangversenyen is, rádióban is ritkán hallani. Nekem ez A Mindenható – „Jussi Björling-premierem” volt: születése centenáriumán hallottam tőle először: „Ő az Úr, őt zengi az ég és a föld. Őt hallod, mikor sarjad a rügy, mikor suttognak a szélben a lombok…”
