Az ajtóval Szabó István és Ragályi Elemér is csodát alkotott. Lehet ugyan szomorkodni afelett, hogy a főszereplőket nem a honi film és színjátszás világából választotta a rendező, de nem érdemes. A marketing szempontjaival fölösleges dacolni. Az is, aki emiatt kesereg, bátran menjen el a moziba, hiszen a Szeredás Emerencet játszó Oscar-díjas Helen Mirren, valamint az írónőt alakító, szintén elismert Martina Gedeck játéka mindenért kárpótolja. Eperjes Károly pedig a férj mellékszerepében egyáltalán nem mellékes alakítást nyújt. Igencsak említésre méltó Bánsági Ildikó is, aki hangját kölcsönözte Mirennek. Ahogy azt Szabó István filmjeiben egy ideje megszokhattuk, JiÍí Menzel is feltűnik egy pillanatra.
A regény szavai a filmben természetesen veszítenek súlyukból, de a képek, a színek, az árnyékok, a tekintetek, a mozdulatok csodálatos erővel hatnak, az első filmkockától az utolsóig. Mindez nagyon fontos, mert a könyvnek és természetesen a filmnek is látszólag alig van cselekménye. Lassan, finoman tárul fel benne egy különös sors, és abból sem minden. Gyönyörűen, alig észrevehetően lépdel benne egymás felé két asszony, akik a világ két ellentétes pontján állnak.
Dráma ez és költészet: ősi és mély ballada. Találkozás és távolodás: élet és halál. Imádság, liturgia, hiszen elegendő, ha csak Emerenc szinte soha véget nem érő, szinte szertartássá növő utcaseprésére gondolunk, vagy a film legszebb jelenetére, amelyben a csalódott öregasszony a meghiúsult vendégség után újra megterít a büszkeségét félretevő Magdának.
A film méltó a regényhez és Szabó Magdához. És méltó végre a hazai filmgyártáshoz, amely az utóbbi időben sajnos többnyire siralmas vígjátékokkal vagy reménytelenséget árasztó „művészfilmekkel” szomorította az amúgy sem túl vidám hazai közönséget. Méltó, még akkor is, ha egyesek már a bemutató után hozzákezdtek a fanyalgáshoz, és könnyedén a filmre ütötték a giccs pecsétjét. Ne higgyünk nekik! Nézzünk, lássunk és lépjünk be bátran egy megtisztító világba: az ajtó nyitva áll.
