Az ausztráliai magyarok között szép számmal találunk délvidékieket, de Erdélyből s a történelmi Magyarország minden tájáról élnek ott honfitársaink. A közösséget elsősorban 1990 előtt kivándoroltak alkotják. Zágon Lajos – amikor csak teheti – hazalátogat. S hozza családjának tagjait, az unokákat is, akik ugyan már Ausztráliában születtek, de gondolkodásukban – ha nyelvükben már egyre kevésbé is – őrzik magyar és keresztény voltukat. S erre a nagypapa nagy hangsúlyt fektet.
De hogyan alakult az egykori tizenegy éves kisfiú sorsa? Zágon Lajos Magyarbánhegyesen született, Makó közelében, onnan indult édesanyjával és öccsével a Dunántúlra 1944-ben a front elől. „Ösztönszerűen menekült, aki csak tehette.” Édesapja egy hónappal később követte a családot, „hivatalnokként nem hagyhatta el a helyét. Vagonokba raktak minket, öcsém egyéves volt, édesanyánk ekkor már halálos beteg…”
S a kiűzetés a közeledő szovjet csapatok miatt folytatódott. „Amikor Bécs közelében, Wiener Neustadtban folytak a harcok, pánikszerűen hajóra terelték a menekülteket, néhány száz személyt egy uszályra, majd Passautól faluról falura gyalogoltunk tovább. Néha a front megelőzött minket a Duna túlsó oldalán.”
A háború vége Passauban, a téli kikötőben érte a családot. Amerikai zónába kerültek, menekülttábor várt rájuk. A hajókat el kellett hagyniuk, az uszályokat visszavitték Magyarországra. A táboron belül magyar gimnázium alakult, Zágon Lajos tanulmányai egy részét ott végezte.
„Szinte véletlenül kerültünk Ausztráliába. Aki tudott, Amerikába vándorolt – azt gondoltuk, ők a legszerencsésebbek. Mi utólag úgy véljük, jobban jártunk Ausztráliával, de akkor senki nem tudhatta, mi vár ránk a távoli földrészen.”
Az édesanya Passauban halt meg 1947-ben. Zágon Lajos tizennégy éves volt akkoriban. „Mehettünk volna Amerikába, de édesapám már aláírta az ausztrál nyilatkozatot, s nem akart visszatáncolni.”
Időközben egy Hamburg melletti észak-német menekülttáborba kerültek. „Innen mentünk az olasz kikötővárosba, Genovába, ahonnan a hajó indult.” A fiatalember egy évvel az érettségi előtt járt, középiskolai tanulmányait Ausztráliában fejezte be. „Ekkor már jól beszéltem angolul, a németországi évek alatt megtanultam a tábori iskolában. Talán hihetetlen, de ilyen körülmények között is négy nyelvet oktattak nekünk a menekült magyar tanárok. Kiváló iskola volt, a német és az amerikai megszálló hatóságok egyaránt elismerték.”
Ausztráliába érkezve szembesültek azzal, hogy a munkaképes emberek két évig ott dolgoztak, ahová az állam küldte őket. „Ez sokszor azt jelentette, hogy a férjet és a feleséget elszakították egymástól. Nem törődtek azzal sem, hová kerülnek a gyerekek. A mai világban ez érthetetlen, nem fordulhatna elő. De akkoriban természetes volt.”
Victoria állam egyik nagy ipari központjába, Geelongba kerültek. Zágon Lajos – édesapjával együtt – egy autógyárban dolgozott, közben esti tagozaton érettségizett. A helyi egyetem építész karán tanult tovább, „közben belevetettem magam az evezős sportba a kiváló adottságú városban. Versenyekre jártam, kellemesen folyt az élet, megismerkedtem a feleségemmel, aki szintén megjárta menekültként Passaut. Ott nem találkoztunk, a világ másik oldala hozott össze minket.”
Elvégezte az egyetemet, összeházasodtak, két fiuk, majd két lányuk született. Tíz év elteltével Melbourne-be költöztek. „Életünk már Geelongban rendeződött, egyébként is, amikor az ember fiatal, könnyebben elviseli a nehézségeket. Édesapám ellenben összeroppant anyánk halála után. Ő mindvégig abban az autógyárban maradt, ahol kezdetben én is dolgoztam.”
Elérkezett 1956. „Az újságokban olvastam róla, nagy szenzációt jelentett. Minden magyarban felforrt a vér – találgattuk, mi lesz. Huszonhárom éves voltam, sokan azonnal indultunk volna haza, segíteni! Arra gondoltam, ha valóban átalakul a világ, visszatérünk. Mi nem azzal a szándékkal hagytuk el Magyarországot, hogy végleg elmegyünk, arra számítottunk, csak néhány hét… az oroszok jönnek, aztán elmennek, s normalizálódik az élet. Egészen 1950-ig, az ausztráliai kivándorlásig így gondolkodtunk. Akkor már láttuk, nincs erre esély.”
Gyerekkora óta katolikus légkörben nevelkedett, vallja, s – mint a melbourne-i magyar közösség élete is mutatja – „az akkori kivándorlók vallási és nemzeti meggyőződése azóta sem változott”.
Négy gyermeke még érettségizett magyarból, öt unokája közül a legidősebb tizenöt éves, a legfiatalabb öt. Ők már nemigen beszélnek magyarul. „Egyik fiam felesége ausztrál, ott már angol az anyanyelv.”
Nyugdíjasként ma is dolgozik, ha fölkérik. De ezt már fizetség nélkül teszi. „1990 után szívesen hazatelepedtem volna. Minden alkalommal, amikor itt vagyok, fölerősödik bennem ez az érzés, de oda kötnek a gyerekek, az unokák – akiknek viszont már Ausztrália az életük.”
A tervezésen kívül mit jelent önnek a magyar templom, a magyar központ – kérdem az élettől megpróbált, tiszta gondolkodású, megnyerő személyiségű mérnököt. „Egy olyan helyet, ahol magyaros körülmények között úgy érezzük magunkat, mintha otthon volnánk. Egyszerre lehetünk katolikusok és magyarok. Egy fiatalember, Pethő Gábor most a lelkipásztor. Az érsekség segíti a különböző etnikai csoportok vallási életét, de az is tény, hogy be akarja olvasztani őket az ausztrál közegbe. Pető lelkipásztor hajlik erre… olyan ajánlással került ugyanis a magyar közösségbe, hogy teljesítse az érsekség kívánságát. Ez ugyanakkor gyengíti a magyar megmaradás lehetőségét.” Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásáért felelős püspök az integrációval egyetért, az asszimilációt azonban kerülendőnek tartja.
Zágon Lajos tárgyilagosan beszél erről, belátja az élet rendjének alakulását, de magában mégis azt a tizenegy éves fiút hordozza, aki egykor kénytelen volt elindulni Magyarbánhegyesről.
Fotó: Cser István és archív
