Pár pillanatra a néző is elveszti a fonalat, aztán kiderül minden: egy éjszakai rajtaütést izgulhattunk végig. Hangzatos főcím, napszítta kopár táj vagy diadalmas filmzene helyett ilyen szokatlanul kezdődik Jacques Audiard legújabb, Patrick DeWitt regényéből készült filmje, a március legvégén itthon is bemutatott Testvérlövészek. És a meglepetéseknek még nincs vége.
Pedig úgy tűnik, a rendhagyó nyitányt egy darabig konvencionálisabb folytatás követi: megismerjük a Sisters testvéreket, akik rutinos pisztolyforgatóként kétes alakok megbízásából jó pénzért vadásznak le szintén kétes alakokat – s ők maguk is meglehetősen ellentmondásos figurák. Jó és rossz, erkölcs és erkölcstelenség egyetemes koordináta-rendszerének megkérdőjelezése Sergio Leone westernjei óta része a műfaj kánonjának, ebben tehát nincs semmi meglepő. Abban már annál inkább, ahogy Audiard a váratlan fordulatok mentén előrehaladó cselekmény során a küldetést, az akciót vagy a lenyűgöző tájat odahagyva a két fivér kapcsolatára koncentrál. Eli (John C. Reilly) a megfontoltabb, gyakorlatiasabb, Charlie (Joaquin Phoenix) pedig a szangvinikusabb fél: az előbbi gondol a költségekre, fölszerszámozza a lovakat és el-eltűnődik a jövőn, míg az utóbbit kizárólag a jelen izgalma és a busás (no meg persze rögtön eliható) haszon érdekli. Össze is kapnak jó párszor, olykor vicces megjegyzésbe, máskor egy-egy jókora pofonba oldva az ellentéteket. Régóta űzik ezt a szakmát: humoruk száraz és cinikus, pisztolyuk gyorsan (néha túl gyorsan) jár, a szívük azonban még nem égett ki teljesen.
Mielőtt azt gondolnánk, hogy a rendező mindebből tündérszép megváltástörténetet kanyarít a vadnyugat prérijére, Audiard visszaránt bennünket a korabeli valóságba: bemutatja nekünk az üldözötteket. Hermann Kermit Warm (Riz Ahmed) a modernitás hírnöke: kidolgozott egy vegyészeti eljárást arra, miképpen lehet könnyen kinyerni a mesés gazdagságot ígérő aranyat Északnyugat-Amerika határvidékének folyóiból, s most itt az ideje, hogy a gyakorlatban is kipróbálja az ötletét. Menet közben hozzácsapódó társa, John Morris (Jake Gyllenhaal) jogász értelmiségiként osztozik Hermann idealizmusában, s az utókor okulására útinaplót vezet kalandjaikról. A vérdíj és a küldetés igazi oka sokáig rejtve marad a néző előtt, s filmünk nem is akar olcsó nyomozósdit játszani: a rendező inkább egymás mellé állítja a két páros gondolkodását. Mi viszi előre a világot: a mindennapi cselekvés állhatatos aprómunkája vagy a váratlan (elsőre őrültnek tűnő) zsenialitás szikrája? A kérdés aktuálisabb, mint valaha. Elég, ha belegondolunk, miféle önjelölt megváltók próbálnak manapság szebb jövőt teremteni a föld lakosságának a Szilícium-völgy high-tech irodaházaiból. Audiard tolakodás nélkül, elegánsan utal erre a párhuzamra, válasza pedig lehangolóan földhözragadt – egy ellentmondásos kor sokértelmű valóságához illően.
Apropó, ellentmondások: Audiard formai szempontból is újít, filmje ugyanis mindvégig ott táncol a klasszikus és a revizionista western határán. A hagyományos műfaji jellemzők kővé merevedett elemeit megmozgatja, ám nem szeretné lerombolni a zsánert, inkább különös hibridet épít, amelybe belefér egy kis mókázás, némi dokumentarista kisrealizmus, húsba vágó brutalitás, valamint a váratlanul bekövetkező események kisszerű banalitása. Értjük a tanulságot: manapság a mítosz és annak dekonstrukciója egyaránt érdektelen (hiszen többszörösen megtörtént már mindkettő), megoldásként a lavírozó középút kínálkozik. A feladat európai érzékenységű rendezőt kívánt, Audiard pedig remekül megfelel ennek, még ha menet közben elveszíti is a nézősereg türelmetlenebbik felét.
Eli és Charlie hosszú évtizedeken át tartó odisszeája aztán egyszer csak véget ér: piszkosan, véresen, fáradtan nyugalomra lelnek. Ők, akik eddig vaktában élték az életüket (s gyakran csak egy hajszálon múlt az életük), otthonra találnak az otthontalanságban.
