A mexikói direktor negyedik nagyjátékfilmje úgy jár az előző három – egyaránt zavarba ejtően kitűnő – alkotás (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel) nyomvonalán, hogy egy pillanatig sem érezzük önismétlőnek. Szoros kötelékek, veszteségek és egymásra találások, összefonódó, beteljesülő sorsok, szerelmek és halál. Talán így ragadható meg Iñárritu érzékeny, emberközeli, érvényes, aktuális és borzongatóan szép művészete. E kontinensek messzeségébe visszhangzó kamaratörténetek, e finom rezgésű, mozgóképekben elbeszélt pillangó-hatás-vizsgálatok sorába illeszkedik Uxbal sorsdrámája is. A férfi kétes üzleteket folytat. Afrikai és kínai bevándorlókat foglalkoztat, a rendőrséget pedig kenőpénzzel tartja távol védenceitől/ napszámosaitól. Próbálja továbbá rendbe hozni a mániás- depressziós feleségével zátonyra futott házasságát, temetések után segíti a halottaknak elengedni ezt a világot, gyermekeinek pedig igyekszik normális életet biztosítani. Csakhogy ahelyett, hogy rendeződnének, a dolgok még rosszabbra fordulnak.
Nyugtalan a lélek, mert tehetetlen a szív. Ebben az egyre kilátástalanabb lázálomban, ebben a kegyetlen, katalán Jób-történetben nincsenek győztesek. Itt nehéz a sors és változtathatatlan. Belenyugodni viszont nem lehet. Rodrigo Prieto képein szinte hallatszik a szívdobbanás és látszik a lélegzetvétel is. A csapdába került, űzött vad utolsó és azutáni nekirugaszkodásait, a gondoskodás elérhetetlen akarását a zseniális Javier Bardem gesztusokkal, szavakkal és tekintetével, hitelesen játssza el.
Iñárritu a filmkészítés folyamatára is reflektál Uxbal megrendítő drámájával. A ne hagyj elvarratlan szálakat, segítsd a közösséget és vállald a felelősséget ugyanis nemcsak az emberi együttélésnek megkerülhetetlen szabályai, hanem a filmezésnek is fontos imperatívuszai. A Biutiful sokszor visszatérő szimbóluma a tükör. Gondterhelt arcokat tükröz, mögötte gyógyszerek találhatók, végül pedig a megtört távozó is látja magát benne. Akkor már színről színre…
(Biutiful, spanyol–mexikói filmdráma, 2009)
