A prédikáció – ami alatt többféle beszédműfajt is érthetünk – a II. vatikáni zsinat előtt általában a misén kívül, önálló ájtatosságként jelent meg. Lehetett a vasárnapi nagymise előtt vagy után, de akár függetlenül, délután is. A zsinatot követő szabályozás újra a mise igeliturgiájának részévé tette, és következetesen homíliának nevezi. Ez olyan beszédet jelent, amely a felolvasott Isten igéje és a szentségileg megjelenő Misztérium között segít megérteni az elhangzott szentírási részleteket, és bevezet a Titokba. Tovább hirdeti az örömhírt, Isten igéje köré közösséget hoz létre, a magyarázattal hatékonyabbá teszi Isten igéjét. A homília tárgyai lehetnek a napi szentírási szakaszok, a liturgikus szövegek vagy pedig az ünnepelt misztérium. Misében prédikálni csak felszentelt szolgálattevőnek szabad, vasárnap és ünnepnap pedig kell is. hitvallás válasz Isten igéjére, a nép megvallja egyetértését, hitét, mielőtt részesülne az Eucharisztiában, ahol a hitet szentségileg ünnepli majd. Ez csak a Misekönyvben jóváhagyott módon történhet, tehát vagy a nicea-konstantinápolyi vagy pedig az apostoli (rövidebb) szöveggel. „Isten igéjével betelve, az egyetemes könyörgésekben az egész egyház szükségleteiért és az egész világ üdvösségéért imádkozik” – olvassuk frappánsan a Misekönyv Általános rendelkezéseiben (33. sz.). Fontos, hogy ez az egyetemesség az egyénileg összeállított könyörgésekben is megmaradjon, vagyis a Misekönyvben előírt sorrend: a) az egyház szükségletei; b) a közhatalmat gyakorlók és az egyetemes közjó; c) a különféle szükséget szenvedők; d) a helyi közösség. Hívek könyörgésének is nevezik ezt, mert az ókorban a homília után elbocsátották a katekumeneket, és már csak a hívek maradtak ott. E három elem, Isten igéjének megemésztése (homília), a rá adott hívő válasz (hitvallás) és a megajándékozottak felelős mások felé fordulása (egyetemes könyörgések) az igeliturgia végén jól vezetnek át az Eucharisztia ünnepléséhez.
